Versek1.

 

Leküzdeni a szerelmet, a vágyat…
Újra hidegnek és ridegnek lenni…
Nem érezni semmit, csak vegetálni…
Erre vágyom megint! Vágyom a nem lét,
a nem érzés, biztonságos, és sérthetetlen burkára!
Nem kapni semmit, mert akkor adni sem kell!

Nem várni semmit, nem félni a bizonytalanságtól,
csak lenni, és elmélkedni sorsunk sivárságáról.
Saját magunk okozta sebeinket nyalogatása,
az önsajnálat biztos mélysége, ez az,ami eddig
értelmet adott az életnek. Most?
Most a nap be akar sütni az ablakon.
Mit kell tenni? Elfutni? Maradni? Lehúzni a
redőnyt,vagy egyenesen belenézni a
vakító fénybe?

De mi van, ha annyira elvakít a fény,hogy
már magad körül semmit nem látsz?!Mi van,
ha a fény erősebb, mint te?!Elvakít, megvakít,
majd lemegy!Nem törődve azzal, hogy te még
vágyod,hogy süssön, te még szeretnél melegedni
a fényénél.Egy vigaszod van… Reggel talán újra
ugyanazzal a melegséggel fog rád ragyogni.
Ha nem?Remegő szívvel kémleled az eget.Várod,
hogy mikor tűz már át a sötét fellegeken a nap.
Míg nézed, arcodon könnyek gurulnak végig,
mert érzed a nap gonosz játékát.Érzed, hogy
azért sem fog sütni.De te szótlanul, sóvárgó lélekkel,
csak az eget kémleled.Halkan rebeged könyörgésed…


Szép lassan minden szelídséged,és önuralmad
elvesztve,már toporzékol benned a dac.
Fellököd a körülötted lévőket,és keresed
a vissza-vezető utat.Újra vágysz a biztonságra,
a csendre.Keresed a régi vágytalan, szürke életed.
Hisz ott nincsenek színek. Nincs jó, és rossz,
csak átlagos.De szemed az ablakon, és várod a napot…

 

Ne mondd ki azt a szót:örökre.
Ne búsítsd senkinek szivét,
Mondd te csak azt,hogy-most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.

Örökre...bús,tréfás,hazug szó
Isten ajkára illik az.
- Egy percre,míg egy csók elcsattan -
Leányajkon csak ez igaz.

S ne is kívánd a szót:örökre!
Vesd meg ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.

Szeresd te azt,ki büszke ajakkal
Csak azt ígéri mit megád.
Örökre...csak a névtelenség
Kendőzi ezzel önmagát.

- Ameddig ajkad csókol,éget,
ameddig szítja lángomat -
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik ki mást fogad.

Vesd meg ki így suttog:örökre.
Szeresd,ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér.

Gyóni Géza

 

Peter Taylor
Valami elveszett


Valami elveszett, de nem tudom, mi az
Leégett kanóc és szétfolyó viasz
A hófúvásban a láng megremeg,
Valami eltűnt, valami elveszett.

Valami nem süt át a félsorok között,
A hang ismét csak falba ütközött.
Léket keres a vastag jég alatt
És enyhülést egy fázó gondolat.

Tegnap kidobtam az összes kacatot,
Mint a tudós, ki avatott
Szemekkel a jövőt lesi meg:
,,Ez kacat, amazzal még sokra viszed.''

Megvan ma mind a tegnapi rendben,
Csak azt a valamit hova tettem?...
A kinti ködben és a benti füsttel
Nem tudom, mi tűnt el.

Kerestem a szabad ég alatt.
Szabad élni, s megfagyni is szabad.
Kutattam a bölcs könyvek között,
Nagy szavak és nagy szóközök.

Mindent láttam, de nem találtam,
Pedig rend volt a szobámban.
De meddig tart még, és hová vezet,
Hová tűnt az, ami elveszett?

Már tudom, hogy hiába kérdem,
S a kacatok közt csak lassan értem,
Amit a semmi hiánya jelent:
Valami elhagyott idebent.

 

Ady Endre: Ha szeretlek...


Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendõ álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergõdve
A halált nem hívom soha,
Eltûröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgotha.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom --
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt, --
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyújtó pillanat

 

 

Nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét

 

Shakespeare szonettjeiből
VIII.
Ki zene vagy: mért bús a zene néked?
Kéj kéjre sóvár, vágyak tükre vágy,
mért szereted azt, ami kínnal éget?
mért keresed, ami gyötrelmet ád?
Ha összecsengő lágy melódia
friggyé fonódott lelke bánt: riadt
hangjuk korholva száll feléd, ki a
szelíd összhangból elvonod magad.
Halld! - egymásnak mily édesen felel meg:
hitvest talál társában mind a húr,
mint ha a férj, a boldog nő s a gyermek
dala egyetlen dallammá simúl.
Szövegtelen dal: sok hang: egy ütem,
s így zeng: Egyedül nem vagy senki sem!

 

Kosztolányi Dezső

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja - percre perc enyész -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

 

Shakespeare

Nézd, életem az évszak


Nézd, életem az az évszak, amelyben
pár rőt levél (vagy az se) leng, a tar
fák ágai reszketnek a hidegben:
dúlt kórusukban nem zeng drága dal.
Bennem már csak az a homály dereng,
mely alkony után sápad nyugaton,
s amelyet lassan, feketén beleng
az éj, a fél-halál, a nyugalom.
Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
mely ifjusága hamván haldokol,
mint ravatalon, amelyen kivégzik:
amiből kelt, vissza abba omol
.

 

Szeretem a kandalló parazsát,
a leégett fa nyugodt aranyát,
a bíbor máglyát, a sok, szögletes,
izzó fény-kristályt s a még láng-eres
imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó
rúnák gyúlnak benne az álmodó
lélek elé. Titkok? Mit mondanak?
Nyitom a rácsot: álarcként tapad
arcomra a hő, s a fény elvakít:
peng a parázs: tűnt nyarak húrjait
zendíti tán a búcsúzó anyag:
vágytalan gyönyör minden pillanat,
amije van még, tündérmuzsika
és ragyogás. Az arany zuzmara
borzong itt-ott, hűl és zsugorodik,
a máglyára csipke hamuhodik,
de tüze még nagy, mint egy alkonyat,
s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy.

Szabó Lőrinc

 

Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint a kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltá*****anak.
Szavak, csodálatos szavak

 

Radnóti Miklós - Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst --
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, --
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.


Dsida Jenő - Szeretnék

Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...


Reményik Sándor - Sziklák

A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!


William Wordsworth - Táncoló Tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

Mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.


(fordította: Szabó Lőrinc)


Reményik Sándor - Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.



 

 

 

 

Kereső

 

 

" Barát,
aki
éltünkbe
hoz száz
örömet
és csodát,
ha van
barátod,
majd
meglátod
egyre
szebb lesz
a világ."
 


" Add meg
minden
napnak
az esélyt,
hogy
életed
 legszebb
napja
legyen."



" Van úgy,
hogy,
megváltoznak
a szavak,
mert nem
tudjuk
mit hoz
a holnap.
Árkokat
ás amik
elválasztanak,
vagy hidakat
emel, amik
még jobban
összekötnek."



" Van az
emberi
szívnek egy
halk szavú,
előkelő
vendége
néha: az
emlékezés."



Az élet attól
szép,hogy
bármi
megtörténhet,
és attól
nehéz,hogy
meg is
történik."



" Milyen
öröm
örömet
okozni,s az
emberek
mégis
milyen
ritkán
szánják rá
  magukat. "
/ Németh
   László /



" Egy kedves
szó olyan,
mint a
 tavaszi
napsütés."



" Az a tudat,
hogy
szerethetsz
és szeretnek,
olyan
 melegséget ,
gazdagságot
az életnek,
amit
semmi más
nem pótol. "



" Ha szeretnek
olyan,mintha
kétfelől
sütne ránk
a Nap."




" A sok kis
jelentéktelen,
egyszerű
gesztus teszi
elvislhetővé
az életet.
Egy mosoly,
egy érintés,
egy szó,
kedvesség és
törődés. "



" A nagy
szavak
nem érnek
semmit.
Elszállnak
mint az
őszi szél.
De a
szeretet,
ha szívből
 fakad
elkiséri az
embert,
ameddig él."



" A boldogság
az élet apró
dolgaiban
rejlik.
Aki nem
figyel,
annak
számára
láthatatlan
marad. "




" Mennyi
szín és
furcsaság
az élet,
mindez
mennyi
  emlék és
   remény."


0.01 mp