Romhányi József versei

Parainesis, melyet egy légy intéz leendő fiához
- Már egy hete
vagy te pete!
Legyen már belőled légy!
Legyen,
mint minden legyen,
rajtad is hat láb
legalább.
Szárnyaid is legyenek,
a fene egye meg!
- Mert ha légy vagy, légy
légy!
- mondta vagy száz légyöltő
előtt a költő.
Beszédében tartott egy kis szünetet,
mert a kis légy éppen akkor született.
Aztán befejezte atyai intelmét:
- Kerüld el azt mindenképp,
ami ragacsosan tapad.
Menj! A mai naptól magad
szerezd meg az eledeled.
Legyek ura legyen veled!
A tanácsok ellen a kis légy nem lázadt,
de oly lámpalázat
érzett még a legelső faláskor,
mit egy színész is csak nehezen palástol.
Bele is sült rögtön a mákoskalácsba.
Nem hallgatott az atyai tanácsra.
Borz
A büszke borzanya összetoborzott
néhány csellengő borzot,
hogy szívének féltett kincsét,
hat kicsinyét megtekintsék.
- Nézzetek! Ez itt a mennyország! -
mondta dédelgetve hat egyszülött borzát.
Ám a bámészkodók formátlannak, torznak
találták a sok torzonborz borzat.
Szólt az egyik, egy értelmesforma,
kinek kedélyét e látvány felborzolta:
- Érdekes! Ha belülről, elfogultan nézed,
ez az alom meleg kis családi fészek.
Ha kívülről, s nem vakít el vonzalom:
...egyszerűen borz-alom...
Egy szú végrendelete
Egy szú beszorult a hokedli lapjába,
ráült a szakácsnő százszor is napjába.
És jött a baj csőstül. Még a tetejébe
Az asztalos szöget ütött a fejébe.
Néha percekig már percegni sem tudott
Végül hát megírta e testamentumot:
- A nagy hármasszekrényt, mely koromszín, ében,
özvegyemre hagyom, járjon feketében.
Ha a gyászhét letelt, s férjhez megy ismét,
ne maradjon jussa tőlem, csak a kisszék.
Fiam, ki kalandos, regényes, mint atyja,
a nagy mahagóni könyvszekrényt bújhatja.
Kerülje a drámát, bölcseleti művet,
mert a nehéz könyvek szétnyűvik a nyüvet.
Lányom, ki szégyent szégyennel tetézett,
s lezabipetézett,
kint éljen eztán,
a szemétládában, kegyelemdeszkán.
Végül az anyósom. - Megérdemli nagyon:
rá a vadonatúj, szép csőbútort hagyom.
Marhalevél
Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,
minden vad bikának legvadabbikába.
Vonzalmát megírta egy marhalevélben
nagyjából eképpen:
Hatalmas Barom!
Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.
Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,
mégis tollat ragadott csülköm,
hogy amit a marhanyelv elbôgni nem restell,
így adjam tudtára, Mester!
Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,
tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.
Amíg szorgalmasan duzzasztom tőgyemet,
gondolatom egyre Ön körül őgyeleg.
Muú! Minden bikák közt legelőkelőbb!
Midôn megláttam a legelő előtt,
elpirultam, elsápadtam,
vágy reszketett felsálamban,
s úgy éreztem, hogy kéj oson
keresztül a rostélyoson.
Muú, hogy forrt a vér szívembe,
hogy tódult a bélszínembe!
Az a perc, mit velem Ön tölthet maholnap,
megrázza majd egész pörköltnekvalómat.
Ám míg Önrôl ábrándozom kérődzve,
vad féltés öl a szívemig férkőzve,
és átjárja ó mind a kín,
velőscsontom, mócsingjaim.
Már bánom e merész vágyat,
hisz Ön büszke tenyészállat,
csupa gőg,
mely után az egész tehéncsorda bôg.
De ne féljen Bikaságod!
Ha nem szeret, félreállok.
Nem fog látni levert búsnak,
mert beállok leveshúsnak.
Ám ha mégis kegyes szívvel veszi ezt a levelet,
s megszánja az Önért égő tehenet,
válaszoljon hamar rája.
Üdvözli Önt a marhája.
Im a levél. Ráírva a kelte.
Az úton a posta előtt le is pecsételte.
De a postáskisasszony nem vette fel...
A papagáj szónoklata
Egy ritka bátor
papagáj kitört a rácsos kalitkából.
Kint magához intett
néhány cinkét, pintyet,
hogy mint szabad szellem,
szónoklatot tartson a rabtartók ellen.
És mert gyakorlott lett régen a beszédben,
el is kezdte szépen,
a Nagy Igazságot rikoltva szét:
- Gyurrrika széép!
Mókusmese
Dió-tetten ért egy kis
mókust a gazda.
Ketrecre ítélte, de nem
bántalmazta.
Majd meg is kedvelte
szegény rabfiókát,
s megetette vele az összes
dióját.
Mikor mind felfalta a
mohó mihaszna,
gazdánk egy nagy zsákkal
rohant a piacra.
Hogy elfogyott, bőven
hozott neki menten,
de fogva tartotta, nehogy
megint csenjen.
Őszig hét zsák diót vett
még a foglyának.
Ez is állatmese. De
melyik az állat?






