Virágom, virágom

Virágom, virágom - versek

SIMON ISTVÁN: HÓVIRÁGOK

Erdőszélen látszik a hó még,
ezt nem tudták elvinni a
láthatatlan, aranyos kordék,
itt kell hát elsorvadnia.

Villog a roskadt hó - és minden,
érzem, mégis tavaszba lát.
Nézd, itt fönn az avas gerincen
kis zöld száron fehér palást.

Egy, kettő...aztán egyre több jön,
tódul a hóvirág elénk.
Nézem őket a sáros földön,
mint valami szép tüneményt.

Kis Prometheuszok a sziklán,
elhozták mégis a tüzet.
Velük - bár tépi őket hitvány
keselyű szél - tavasz üzent.

Éjjel a telihold fagyot hoz,
nappal hideg az égi kék...
Ide szegődtetek a sorshoz?
Nem kérdezem meg, hogy miért.

Később tavasz ragyogna rátok,
hol minden gaz s virág kikel,
de ti tudjátok, hóvirágok:
valakinek kezdeni kell.

VÁRNAI ZSENI: RÓZSA

Rózsa vagyok, rózsa,
szerelem virága,
vadrózsából lettem
kertek rózsaszála,
sziromruhám, kelyhem
illatárját szórja,
de tüskés az ágam,
le ne téphess róla,
le ne téphess róla!

Rózsa ha nem volna,
talán nyár se volna,
pille nem csapongna,
madár se dalolna!

Égő piros rózsa,
rózsaszínű rózsa,
hófehér, halovány,
sárga tearózsa.
Ahányféle rózsa,
mind a világ szépe,
annyifélék vagyunk,
mint a világ népe,
mint a világ népe!

Rózsa ha nem volna,
talán nyár se volna,
pille nem csapongna,
madár se dalolna!

VÁRNAI ZSENI: ORGONA

Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán azért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
Légy boldog te világ!

ROBERT BURNS : EGY SZÁZSZORSZÉPHEZ

Te kicsike piros virágszál,

bizony, rossz órában fakadtál,

hogy így ekém alá jutottál,

s kitéptelek:

most már hiába gyógyítgatnám

kis testedet.

Mitől most szárad meghajolt,

jaj, nem a hű pacsirta volt,

szép hajnali látogatód,

ki felfelé

lendült rólad, úgy csattogott

a nap felé.

Hogy fútt, harapott a hideg szél,

be zord is volt, amikor születtél,

s te mily vidáman tekingettél

ide-oda,

védte törékeny száradat még

a földanya.

Bezzeg, a büszke díszvirágok

fában, falban védőt találnak!

Neked nem jutott se rög se támasz,

se kődarab,

ott nősz a tarlón, meg se látnak,

olyan magad.

Be igénytelen öltözéked!

Szirmaiddal a napot nézed,

csak tartod szelíd fejecskédet,

és úgy figyelsz:

lám, most az ekevas kitépett,

sárban heversz.

E vég vár az ártatlan lányra,

az árva, falusi virágra,

ki tört szívvel marad magára,

ha rászedik,

aztán veti a sors a sárba,

mint téged itt.

A költőt is ez a vég várja:

zúg életének óceánja,

fülel a bölcs tanok szavára,

s nem jegyzi meg,

aztán orkán, hab sújt reája,

és elsüllyed.

E vég a szenvedőnek vége,

kit megrokkant kínja, reménye,

s eljut a romlás peremére,

ártatlanul,

aztán nem vágyik, csak az égbe,

s a mélybe hull.

Ki könnyet ontasz e virágra,

rád is e vég vár nemsokára,

a Pusztulás ekevasára

kerülsz hamar:

aztán rád omlik a barázda

és eltakar.

/Ford.:Szabó Magda/