A 19. század óta kétségtelenül a vízfestés lett

a legnépszerűbb festőeljárás az amatőrök körében,

és mind a mai napig megtartotta elsőségét.

Ennek az oka teljesen nyilvánvaló:

az anyag - vízfestékek gyűjtőnevén ismert lazúrozó akvarellfestékek

és a fedő gouachefestékek - íránt az érdeklődés

a múlt században nőtt meg, a fellángoló táj- és természetimádat

egyenes következményeként.

Tájképeket, virágokat és más természeti "csodákat"

természetesen korábban is festettek,

de ettől kezdve szenteltek kitüntetett figyelmet ezeknek a témáknak,

mivel megjelenítésükre a vízfesték a maga

ragyogó színeivel, üdeségével, bájával tökéletesen megfelelő eszköz volt.

A vízfestést természetesen nem csak az amatőrök művelik

nagy előszeretettel, hanem a hivatásos művészek is

gyakran választják ezt az technikát,

és nem csupán az említett hagyományos témakörökön belül.

Készítenek vízfestő eljárással portrékat és alaktanulmányokat,

csendéleteket és városképeket - egyszóval mindent,

amit le lehet festeni, vízfestékkel is le lehet festeni.

Nem csoda hát, ha értetlenkedve,

sőt egyenesen illetlenségnek tartanak bármilyen újfajta próbálkozást és megközelítést.

Érdekes, hogy ezek az eljárás helyességét

és helytelenségét szajkózó "megszorító" elméletek a 20. században keletkeztek,

míg az olajfestésnek a 18-19. századi akadémikus hagyományokból táplálkozó

sokkal merevebb szabályai mára már igencsak megenyhültek.

A legcsodálatosabb 19. századi akvarellek rendívül vátozatosak

a munkamódszerek és a technikai lehetőségek kiaknázása tekintetében egyaránt -

és ezek majdnem mind olyanok, amelyek ma egyértelmű rosszallást váltanának ki.

Joseph Mallord William Turner korszakalkotóan újszerű akvarelljein

a papírt először alaposan bevizezte vagy alaposan átszínezte,

aztán a nedves felületre felhordta, majd egymásba folyatta a színfoltokat;

sokszor az ujjával is besegített és szétmaszatolta,

helyenként karcolással alakítgatta őket - egyszóval az anyagot

mindig az elképzelései, ötletei szolgálatába állította.