Az őszi szél a fák lombjába mar,

a föld színét festi a rőt avar.

Levetkezett fák - látom - szinte fáznak,

behódolnak az őszi elmúlásnak.

Csalóka ez a bús, komor halál,

színesebb mint egy téli karnevál.

Művész se tud tán szebbet festeni,

e színkavalkád csodás, isteni.

A természet szép álmokat kíván,

altató csókja még elbűvöl talán.

Érett gyümölcsét azért is raktuk félre,

hogy felkészüljünk a hideg, hosszú télre.

Akkor szeretem azt őszt,mikor a nap még fent ragyog,

sápadt arany sugarába,néha betakarózhatok.

Már el nem vakít a fénye,mégis pillám mögül nézem,

ahogy a nap csókja lángol,sok reszkető falevélen.

Ecsetjét színekbe mártja,piros, sárga, rozsda, barna,

ezer árnyalat pompázik ágon, és puha avarban.

A kósza szél, ha erre jár,megrázza sorban a fákat,

egyre több festett levélke,mond búcsút a ringató ágnak.

Ám a pajkos szél elillan ,a vig repülés véget ér,

karját nyújtja az avarszőnyeg,s belehullik a sok levél.

Nézzétek e csodás tájat a fákat, színes lombokat ,

színpompás leveleik még vidáman kacagnak.

Új ruhába öltöztette őket a természet,

festő nem keverhetett volna ennél szebb színeket.

Kacagva hintáznak a fák ölelő karjain,

megpihennek még egyet a megfáradt nap sugarain.

Bolondozva játszanak,nem hallják,az ősz fájdalmas sóhaját,

ki a közelgő téllel vívja ádáz,küzdelmes harcát.

Könnyeivel küszködik a természet,

a szél fáradhatatlanul karikázik tovább,

hajtva maga előtt az ősz bús dalát.

Itt van az ősz,újra sárgában van a táj,

könnyű köd lebeg,a szemeknek nagy a báj.

A víz halkan sikít,majd tudatja,nem beteg,

pár levél sietne a partra,de megreked.

Tócsa terül a töltésen,csak ő van egymaga,

benne tükröződik,ami megmarad.

Idilli-gondolat dereng az elmékben,

mennyi csodát rejthetünk egy apró emlékben.

Takarít a szél, bátran elsöpri a gondokat,

ólajtóként csattan a partnak egy gondolat.

Pánikszerű rezdülés,vetkőznek a fák,

avarban az állatok lassan rejtőznek alá.

Remekel a környék,mint kifutón a szépség,

tiszteleg a tó,és meghajol a térség.