2013. február 19.

“Elég, ha ebéd után tíz percre ledőlsz pihenni.

Elég, ha munkahelyedre lassan és kényelmesen haladsz

és néha megállasz, hogy egy fát, egy virágot,

vagy egy madarat megnézz.

Elég, ha fél órával üldögélsz tovább a padon,

mint amennyit előre szántál magadnak.

Mert szépen süt a nap és a szellőnek

kellemes, meleg virágszaga van.

Elég, ha minden hetedik napon nem dolgozol semmit,

csak örvendesz annak, hogy élsz

és hogy szép a világ, amiben élsz.”

(Wass Albert)

.

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.

(Wass Albert)

“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy.

Események, emberek, gondolatok jönnek

és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül,

aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi.

Elkallódnak szerte az életben,

mint apró haszontalan holmik a házban.

Itt-ott valami leszakad az emberből,

valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez,

egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz,

keskeny sétaúthoz.

Az ilyeneket emlékeknek nevezzük,

tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig,

a szerint hogy mekkora bennünk a romantika.

Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk,

mint halkszavú régi barátok,

vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
(Wass Albert: Csaba)

Forrás: dekorella.hu