ŐSI NORVÉG VERS: TANULJ!

Tanuld meg a víztől követni az utat,
Tanuld meg a tűztől:mindből hamu marad.
Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a naptól,mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől,mely lombok közt pihen:
- hogyan kell életed leélni csendesen.

Tanuld meg tőlük,hisz mindenik testvéred:
-hogyan kell élni és szépen halni meg.
Tanuld a féregtől:semmi sem fölösleg,
Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.
Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,
Tanuld a folyótol:utadból ne térj meg.
Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,
Tanulj meg a naptól szüntelen haladni.
Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,
Tanuld a csillagtól,hogy az égben erőd.
Tanulj a tücsöktől:ha magad vagy zenélj.
Tanuld el a holdtól,hogy semmitől ne félj.
Belátást a sastól,s ha vállad súly nyomja,
- nézd meg milyen terhet cipel a hangya.
Tanuld a virágtól,hogy légy szép és kecses,
Tanulj a kismadártól: szabadon repülhess.
Tanulj a báránytól:legyél szelíd mint ő,
Mindentől tanuljál,mert minden veszendő.
Úgy figyelj utadon,mi célodhoz viszen,
Tanítson,mi meghal, s léted :

ÖRÖK LEGYEN!

A pillanat

A pillanatban vedd észre önmagad
Oly sok minden történik egy pillanat alatt
Vedd észre az esőt, ahogy kavarog a szélben
Ahogy a dohányfüst tekereg a légben

Mit tennél, ha egy nap arra ébrednél
Nincs múlt sem jövő, csak a mostban élhetnél
Érezted e már, hogy megállt az idő egy pillanatra
Mikor szerelmed, két kezét kócos hajadba túrta

Átélted e már a pillanat mámorát
Mikor egy anya először tartotta karján a kisbabát
Mikor gyermeked először szemedbe nézett
Nyugtattad, édesem nincs mitől félned

Észrevetted e már a rózsa, hogy virít
Hogy a nap éppen rád tekint
Sok ezer fűszál mily délcegen áll
Mindenség a titkát neked adja át

Hallottad e már, a madarak víg énekét
Melytől a mező, s a rét táncra kélt
Láttad e már az óceánt
Mikor habjai egymást ölelték át

Elvarázsolt e már a felhők csendje
Hallgattad e már a természetben
Észrevetted e már vajon azt
Az emlék mi megmarad, az nem más mint a pillanat.

Jolie Tyler

A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete, ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul, fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre, és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben, egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik a napfény mosolya,
A nappalok rohannak, futnak, mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene állni ...
egy mosolyra, egy ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni ...
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból a nagy világ...
Hiányzik az életünkből az életünk, - a SZERETET.
Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami