Az írás a gondolat rögzítése jelekkel.

Van nyelvhez nem kötődő és fonetikus változata is.

Mai formájában egyezményes karakterekkel írt jelsor,

amelynek rögzített értelmezése, szabályos

és egyértelmű kiolvasása létezik, vagy létezett.

Az első ismert jelrendszerek még nem alkalmasak a nyelv rögzítésére.

A feljegyzésre használt eszköz vagy eszközök,

valamint azok hordozója sokféle lehet.

Az írást hordozó anyag tartóssága lényeges,

hiszen általában a rögzítésnek az ismeret megbízható és hű átadása a célja.

Úgy tartják, hogy az írás egyszerű ideogrammok rajzolásából alakult ki:

például egy alma rajza jelölte az almát,

és két láb lerajzolása mutathatja a járás vagy állás fogalmát.

Ebből a kiindulásból azután a jelek elvontabbakká váltak,

végül olyan szimbólumokká fejlődtek, amelyek látszólag

nem kapcsolódnak az eredeti szimbólumhoz.

A megtalált legősibb képeket több mint 25 000 évvel ezelőtt készítették

a kőkorszakban, faágakkal, éles kövekkel vagy az ujjaik segítségével.

Festék gyanánt faszenet, földet vagy növényi színezőanyagokat használtak.

Az ősemberek annak érdekében, hogy emlékezzenek dolgokra,

vagy hogy üzeneteket hagyjanak, képeket festettek a barlang falára,

sziklákra, csontokra vagy vizes anyagra.

Az évek során a képek fokozatosan szimbólumokká váltak,

majd pedig betűkké, amelyek ábécéket alkotnak a hangok megjelenítéséhez.

Míg az ékírás Mezopotámiában volt elterjedőben,

egy más fajta írás alakult ki a közeli Egyiptomban.

Az i. e. 4. évezred második felében a sumerhez hasonló képírás alakult ki,

majd az ezredforduló után ebből stilizált képírás jött létre,

amit görög neve után hieroglifáknak hívunk („szent véset”).

Külön jelek voltak a tárgyaknak a fogalmaknak és a hangoknak,

beleértve egy 24 jelből álló ábécét, ami külön betűket jelentett.

Még ma is láthatjuk írásművészetüket

sírokon és templomokon a Nílus mentén.

5000 évvel ezelőtt az egyiptomi írnokok

már használtak papírt (papiruszt), tollat és tintát.

Az egyiptomi írásfestés megtartotta a rajzos szimbólumok jellemzőit,

de jelentősen leegyszerűsítette azt.

Az írásrendszerek egyik legkorábbi példája a sumerektől származik,

akik a Közel-Keleten éltek nagyjából i. e. 3500 és i. e. 1000 között.

Az itt talált legősibb agyagtáblák nagy részén egyszerűen csak az ellátmányt

vagy a pénzügyi elszámolást találjuk.

Az ékírás nevét onnan kapta, hogy ék alakú,

mert a feliratokat egy nádszál vagy bot (íróvessző) háromszög alakú végével

nyomták nedves agyagtáblákra.

Az ék alakú jeleket úgy kombinálták, hogy szimbólumokat alkossanak,

amelyek tárgyakat vagy fogalmakat jelentenek.

Kezdetben több mint 2000 különböző szimbólumot használtak,

de később alig egy évszázad leforgása alatt lecsökkentették

az írásjelek számát körülbelül 700 szimbólumra.

Körülbelül i. e. 500-ra az ókori görögök már olyan ábécét használtak,

amely nagyban hasonlít a miénkhez.

A görög ábécé a föníciai ábécéből fejlődött ki vagy más betűírásokból.

A föníciaiak nagyszerű tengerészek és kereskedők voltak,

akik a Földközi-tenger mentén számos országgal kapcsolatban voltak,

de maguk a görögök is nagyrészt kisázsiai eredetűek.

A görögök további jeleket alkottak a magánhangzók megjelenítéséhez,

mivel a föníciai ábécé csak mássalhangzókat tartalmazott.

A görögök papiruszra, viasztáblára és cserépre is írtak.

A rómaiak írásrendszerére mind az etruszk ábécé,

mind a görög ábécé hatással volt.

Első ismert ábécéjük 24 hangzót tartalmaz.

 Minden betűt két párhuzamos vízszintes vonal közé lehet írni,

amelyhez alul és fölül is hozzáérnek.

A latin írásrendszer változásaival a paleográfia foglalkozik bővebben.

A kevés hangzó miatt a latin nyelvbe más nyelvekből beszivárgó hangok leírására

már az ókorban több kiegészítő betűt alkottak, mint például a C-ből a G-t.

 A latin ábécét használó népeknek saját hangzókészletükhöz kellett igazítani

az ábécét, így még több betű jött létre, mint például a K.

A rómaiak a C-vel írták a k-hangot és c-hangot nem használtak eredetileg.

Mielőtt őseink a Kárpát-medencébe érkeztek volna,

már rendelkeztek egy – vitatott eredetű – saját írással,

amelyet napjainkig folyamatosan használunk.

Ennek legelterjedtebb változatát hívjuk székely-magyar rovásírásnak.

Mint az írás utóbbi évszázadban megteremtett romantikus elnevezése jelzi,

azt többnyire „rótták”, főleg fára (ágra, botra); esetleg kőbe vésték

vagy karcolták, falra festették, papírra írták.

Az íráshordozó anyagok természetéből ered

az írás szögletes formája és gyorsírás jellege.

Az írás irányultsága (jobbról balra) abból fakad, hogy botra írás során

a botot bal kézzel fogták és jobb kézzel haladtak balra;

ez az írásirány azonban a papíron már anakronisztikus.

A rovásírás jól tükrözi a magyar nyelv jellegzetességeit,

és a latin betűs írásunknál jobban képes a hangzó beszéd lejegyzésére.

Egy elterjedt téveszme szerint a kereszténység felvétele után

a rovásírást mint pogány emléket üldözni kezdték:

a rovásírásos emlékeket begyűjtötték és elpusztították, az írástudókat pedig kötelezték

a latin betűs írásmód használatára .

 Mivel a kora középkorban az írástudók főként latinul fogalmaztak,

az új írást pedig még nem igazították a magyar nyelv sajátosságaihoz,

a rovásírás a társadalom alsóbb rétegeiben, illetve titkosírás gyanánt élt tovább.