Érdekes mód, hogy amilyen régi, bibliai gyökerekkel bír a fagylalt,

annyira új keletű a tölcsér.

Ugyanis a fagylaltot főleg kelyhekben kínálták az arra érdemeseknek,

és csak a 19. század vége felé kezdtek el tömegesen ráharapni

erre az édességre, főleg Amerikában.

Az olasz származású, de New Yorkban élő fagylaltárus,

Italo Marchiony volt az, aki 1903-ban rájött,

hogy a korlátozott kehelyszám és a mosogatás helyett papírkúpokban,

majd tésztából készített, préselt kúpokban kiválóan lehet

nagyobb mennyiségű fagylaltot értékesíteni.

A kúpokat az 1904-es angliai világkiállításon is bemutatták.

A teljesség kedvéért azért el kell mondanunk,

hogy a manapság felárral megvehető,

édes tölcsérnek titulált sült ostyahenger már korábban ismert volt.

A spanyolok által feltalált és a világ által használt kézműves tölcsért,

a „spanyol tekercset” váltotta le a Marchiony-féle tölcsér.

A tölcsér sokat lendített a fagylalt elterjedésén,

majd 1923-ban még egy dolog hozzájárult,

hogy egyre többen nyalhassák a hűsítő desszertet,

Harry Burt cukrászmester feltalálta és szabadalmaztatta a pálcikás fagylaltot.

Pest-Budán 1837-ban lehetett először fagylaltot kapni

Fischer Péter belvárosi, Színház téri boltjában.

A nyelvújítás előtt hideg nyalatként ismeretes édesség

hamar divatossá vált, és sorra nyíltak a fagylaltot árusító cukrászdák.

A Fischer által kínált tucatnyi íz közül a leghíresebb

a gránátalma- és a narancsfagylalt volt.

A mi hírességeink közül állítólag Deák kedvelte nagyon

a fagylaltot, és meglepő módon a rendkívül megfontoltan étkező,

soványságára sokat adó Sissi királyné is néha elnyalt egy-egy ibolyaízű gombócot.