„- ​ide figyeljetek – mondotta –, én, az ember, aki szomorú voltam,

és most már nem vagyok szomorú, ígéretet teszek nektek 

a magam és minden utánam következő igaz ember nevében,

hogy nem bántalak és nem zavarlak benneteket

semmiféle játékaitokban.

Ha ti ezzel szemben megígéritek,

hogy valahányszor szomorú leszek,

vagy bármelyik utánam következő ember szomorú lesz,

megvigasztaljátok, mint ahogyan most tettétek velem.

 „Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul,

s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed.

Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép.

És megállasz.

És abban a pilanatban megnyílik a szíved,

és az angyalok észrevétlenül  melléd lépnek,

egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket  szívedbe.

A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten.

A jóságot, a szeretetet és a békességet.”

(Részlet az Erdők könyvéből)

Wass Albert

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen.

Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó:

akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt,

ahogy a fák között tovaoson.

Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.

Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod:

surrannak, matatnak, itt-ott a sűrűben.

Sok dolguk van, igyekezniök kell.

A virágokat is láthatod majd,

és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád.

Figyelik, hogy rontó ember vagy e? Azoktól félnek.

De te látó- ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik.

Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak.

Amikor rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj.

Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod

a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből.

Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét,

akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket,

amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.

De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.

Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette,

és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát,

hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.

Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé,

és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.

A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet.

Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.

Odamentek sorra minden emberhez.

Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy, súlyos lakatokkal.

Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat.

Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig, a szívek nem nyíltak meg,

s ők nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait.

A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott.

Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás.

Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.

S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyal,

akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:

– Hallgass meg engem, édes, jó Istenem!

Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet,

de ők bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad.

Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét!

A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra,

de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt,

mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.

Wass Albert