Se szeri, se száma a fánk születését igazoló

anekdotáknak és legendáknak.

A II. Ramszesz sírjának falán megörökített

fánksütő szolgáktól kezdve

a farsang éjszakáján álruhában kiszökő

Marie Antoinette által felfedezett francia beignet történetétől,

egészen az osztrákok tésztával dobálódzó özvegyasszonyáig

széles skálán mozog a fánk eredetét elmesélő regék sora.

A francia és osztrák történetek mellett

még ott a németek fánkmondája is,

amely szerint a fánk a XV. századi Berlinben született,

mi sem bizonyítja ezt jobban,

minthogy a mai napig a világ sok pontján Berlinerként emlegetik.

Pontosan nem tudni, mikor sütötték az első fánkra emlékeztető ételt,

de annyi bizonyos, hogy már az időszámításunk előtt ismert

és kedvelt fogás volt a világ nem egy pontján,

a kereszténység térhódítását követően

a vízkereszt utáni időszaktól a farsangon átívelő

és a nagyböjtig tartó időszak ünnepi eledelévé vált.

Ennek többféle magyarázata is létezik,

az egyik leglogikusabb talán az,

hogy ezek a zsírban sült, lisztben, vajban,

tojásban gazdag tésztaételek voltak hivatva

felkészíteni a hívők szervezetét

a húsvétig tartó böjt megpróbáltatásaira.

Az ókori Görögországban annyira kedvelték az olajban sült,

majd mézben áztatott tésztát,

hogy az olimpiai győztesek is ilyen finomságokat kaptak.

A költő Callimachus az,

aki először említést tesz erről a rituáléról,

így az ő írását tekinthetjük az első

fánkról szóló írásos dokumentumnak is.

Ennek a mézben áztatott fánknak egy leszármazottja vált

a zsidó hanuka egyik kedvelt fogásává.

Az fény ünnepén, a 8 napig kitartó olaj emlékére

olajban sütött ételek egyik jellemző változata

ma is a fánk, de nem csak a loukoumades formájában.

A loukoumadest, illetve az olajban sült, majd mézben,

szirupban áztatott fánkot a világ sok pontján tetten érhetjük.

A török lokma, a ciprusi lokmades mellett

az araboknál is ismert édesség,

ahol a fánkot még egy kis szezámmaggal is meghintik.

Kicsit távolabb, Indiában pedig rálelhetünk

a gulab jamunra is, ami szintén erős hasonlóságot mutat

a görög loukoumades-szel.

A mézes-mázos fánkok mellett

az európai kínálat legmeghatározóbb eleme

a németek, osztrákok által kedvelt töltetlen,

lukkal nem rendelkező fánk, amit mifelénk szalagos fánkként ismernek.

A Berliner vagy Krapfen leszármazottai

a horvát krafne, a szerb krofne, illetve a szlovén korf.

A Berliner nyomaira bukkanhatunk Portugáliában,

Finnországban, Norvégiában, sőt még Mexikóban is.

A klasszikus töltetlen fánkot azonban hamar elkezdte mindenki

a saját szája íze szerint variálni,

így születtek a lekvárral, csokoládéval, különféle krémekkel töltött fánkok.

A porcukorral való szórás mellett megjelent a mázas borítás,

és a cukros mázakon kívül csokoládéval,

egyéb édes krémekkel is dekorálták a kisült fánkokat.

Az eredetileg töltetlen Berliner az Újvilágban már

a főleg vaníliás krémmel töltött sült tésztákat jelentette.

A nem töltött fánkok sorába tartozik a lengyelek által nagyon kedvelt paczki is.

A lengyel pékségekben szinte egész évben kapható fánk

annyiban különbözik a magyar szalagos fánktól,

hogy legtöbbször cukormázzal bevonva kínálják.

A paczki eredete állítólag a középkorba nyúlik vissza,

amikor a királyi udvarban francia szakácsok teljesítettek szolgálatot,

és az ő közreműködésükkel alakult ki a tökéletes fánkrecept.

Bizony a franciáknak volt is miből kiindulniuk,

hiszen náluk készült az a bizonyos beignet,

ami még Marie Antoinette-t is elcsábította.

A beignet (ejtsd: benyé) nem csak

a lengyel konyhákban forradalmasította a fánkkészítést

és fogyasztást, hanem a francia bevándorlóknak hála

Amerikában is megvetette a lábát.

A francia bevándorlók a XVIII. században,

Louisianában kezdték el meghonosítani ezt a süteményt,

és a dolog annyira jól sikerült,

hogy a beignet teljesen beépült a kreol konyhába,

1986 óta pedig Louisiana állam hivatalos fánkja.

Az európai beignet variánsok egyik ismertebb példánya

a gesztenyeliszttel készített korzikai fánk,

a beignets de farine de châtaigne.

Az amerikai kontinensen azonban

nem csak a beignet vált igazán népszerűvé,

hanem a hollandok által készített olykoeks, azaz olajos pogácsa,

ami a ma ismert amerikai fánk egyik előfutárának tekinthető.

A legenda szerint a hollandok fánkjával csak egy baj volt,

mégpedig az, hogy a közepe nehezen sült át,

miközben a felülete már gyönyörű aranybarna volt.

A megoldást Hansen Gregory

amerikai hajóskapitány szolgáltatta 1847-ben,

amikor rájött arra, hogy a középen átfúrt fánk sokkal könnyebben átsül,

biztosítva a készítőjét és a fogyasztóját is arról,

hogy nem maradt nyers a közepe.

Lehet, hogy az amerikaiak számára ez volt az út a megváltáshoz,

de Európa számos országában

valószínűleg már jóval korábban is készítettek lyukas,

gyűrű alakú fánkokat.

A gyűrűs fánkok sorába tartozik az ír Gravy-gyűrű

és a habzsákból kinyomott,

ricottás tésztájú olasz gyűrű-fánk, a zeppola is.

A zeppolát ritkán fogyasztják magában,

leggyakrabban vaníliás krémet ültetnek a gyűrű közepébe,

amit még egy kis csokoládéval, lekvárral

vagy gyümölccsel is megbolondítanak.

A zeppola nem kifejezetten farsangi fánk,

hanem Szent József napjára, március 19-re készítik el.

A kerek, a gömb alakú, lyukas és gyűrűs fánkok mellett

a spanyolok egy újabb formával járultak hozzá a világ fánkkollekciójához.

A churros eredetileg a spanyol pásztorok kedvelt eledele volt.

A könnyen összeállítható és nyílt láng felett megsüthető

sütemény formája a legeltetett Churra birkák szarvára

emlékeztette a pásztorokat, így ez után kapta a sütemény a nevét.

A churros abban is eltér a legtöbb fánktól,

hogy a tésztája úgynevezett égetett tészta.

Ezt a tésztát nem szaggatjuk, hanem egy habnyomóval

a forró olajba nyomjuk, és az elkészült tésztát fahéjas porcukorral hintjük.

A churros nagy népszerűségre tett szert

a Dél- és Közép-Amerikában, ahol a fahéjas szórás mellett

a töltelékek is megjelentek a churros kínálatban.

A sima churrost forró csokoládéba mártva érdemes fogyasztani.

Az égetett tésztás fánkok kapcsán meg kell említsük a képviselőfánkot

és az éclair vagy ekler fánkot is,

amelyeket Magyarországon nagy előszeretettel fogyasztunk,

bár ezek nem tartoznak konkrétan ebbe a körbe,

hiszen mindkettőt sütőben sütve készítjük.

Az éclair a XIX. század második felében született,

amerikai leszármazottjának tekinthető a Long John,

amit olajban sütnek,

s a legtöbb esetben valamilyen töltelékkel gazdagítanak,

valamint mázzal ízesítenek.

A holland és a spanyol hódítások mellett a portugálok is hozzájárultak

a fánk világhódításához.

A japán karinto olyan barna cukorral bevont, élesztővel készített tészta,

portugál eredetű, s nagyjából 1830 óta vált ismertté.

A lapos és ropogós csörögefánk nem csak nálunk kedvelt farsangi finomság:

Svájcban a még vékonyabbra és egészen sütött

csöröge-tallérok számítanak a hagyományos karneváli süteménynek.

Csörögefánk

Hozzávalók:
8 dkg vaj
35 dkg finomliszt
8 dkg cukor
1 csomag vaníliás cukor
5 tojássárgája
2 evőkanál tejföl
1 evőkanál rum
1,5 l olaj
porcukor

Elkészítés: A vajat megolvasztom. Hagyom kihűlni. A lisztet átszitálom, összekeverem a hozzávalókat, és egy órára bedugom a tésztát a hűtőbe.
Lisztezett deszkára borítom a tésztát, kinyújtom, derelyevágóval 8×5 centis téglalapokra vágom. A lapokat középen bemetszem, majd a tésztám egyik végét átbújtatom a lyukon.
Az olajat felmelegítem, de nem hagyom, hogy túl forró legyen. Középbarnára sütöm, papírszalvétás tálcára szedem, és azonnal megporcukrozom.
Lekvárral tálalom.