Mentovics Éva:Az ősz vándorútja


Árnyas erdők ösvényein
látták jönni már az őszt.
Lomb hajlongott, levél rezdült
fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben
vándorolt, míg este lett,
aranyszínt szórt völgyre, dombra,
halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,
diót vert a határba’,
hol az almát, körtét, szilvát
teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett
sok -sok ízes gyümölcsöt,
s izgatottan leste-várta,
sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit
rázogatta, borzolta,
somot, bicskét, kökényt
érlelt rét ölén, a bokrokba’.

Novemberben avarpléddel
erdőt, mezőt úgy takart,
hogy a dermedt, fagyos tájon
biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén
nem nőtt vaskos, nagy bunda,
elbújna a cudar téltől,
s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hó-csipkéjét
borította a tájra,
tarka gúnyás őszünknek csak
rőt subáját találta.
 

Őszi alma, őszi körte, Őszi harmat hull a földre.

 Bújócskáznak fürge szelek ,sodorják a falevelet.

 Sárga, piros, aranybarna, levél libeg az avarra.

 Mintha lepkék lebegnének ,gyenge fényében az égnek.

Száll az ökörnyál a fákra ,őszi bánat a világra.

Barna felleg kerekedik, erdő, mező csendesedik.

 Hol van már a régi pompa? Őszi dér int nyugalomra.

A békák sem kuruttyolnak , a galambok sem burukkolnak.

Őszi tájon, őszi ének, elszunnyad a szép természet.

Nézzétek e csodás tájat a fákat, színes lombokat,

színpompás leveleik,még vidáman kacagnak.

Új ruhába öltöztette őket a természet,

festő nem keverhetett volna ennél szebb színeket.

Kacagva hintáznak a fák ölelő karjain ,

megpihennek még egyet a megfáradt nap sugarain...

Bolondozva játszanak,nem hallják,az ősz fájdalmas sóhaját,

ki a közelgő téllel vívja ádáz,küzdelmes harcát...

Könnyeivel küszködik a természet,

a szél fáradhatatlanul karikázik tovább,

hajtva maga előtt az ősz bús dalát.