Csak addig menj haza, amíg haza várnak,
Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,
Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,
Amíg nem kopognak üresen a léptek...

Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,
Amíg neked suttognak a hazai szelek.
Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,
Nem engednek tovább, vissza - vissza tartnak!

Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -
Vállára borulhatsz az édesanyádnak!
Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!
Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!

S ha majd az a ház már nem vár haza téged,
Mikor üresen kopognak a léptek,
Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,
Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...

Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,
Amíg nem kopognak üresen a léptek,
Csak addig menj haza, amíg haza várnak,
Míg vállára borulhatsz az... ÉDESANYÁDNAK!

S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel,

s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között,

a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed,

mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden,

és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed,

hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...)

Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz:

olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt.

A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod,

akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas:

minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...)

Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz,

akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban

. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább,

folytatja ott, ahol én abbahagytam.

És akkor a csöndes estén,

Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.

Wass Albert

Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este.

Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait,

a bútorok apró nyikorgásait.

Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz.

Nem csak pihensz, hanem kipihened magad.

Kipihened az életet, az embereket, mindent.

Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok.

Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj.

Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek,

amikor este hazatértek.

Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés.

Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek.

Van egy ágy, amiben alszom, egy szék,

amire leülök, egy kályha, ami meleget ad.

És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban

ez a kis hely nem idegen és ma az enyém.

Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon

és kint esik az eső, vagy süvölt a szél.

És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat,

akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon.

Minden embernek módja van hozzá.

Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is.

Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet.

Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.

Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál.

Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben.

Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra.

Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.

(...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.

Wass Albert