Hóemberek - Andrea Brooks képei

Bár neve: ember,
hóból a lába,
hóból a törzse,
hó a ruhája.
Tán nem is ember!
Vagy talán mégis?
Meg sose moccan,
tudja a szél is.
Két szeme: két gomb,
Répa az orra.
Szén-mosolyáért
Pisti csúfolja.
Karjai ágak,
„ég fele néznek”!
Hessegetik a
széncinegéket.

Szól a szél: – Hát jöjj velem
csillagszórós éjjelen!
Én játszom a lombokon,
te csúszkálsz a dombokon.
A hóember válaszol:
– Látsz tollat a hátamon?
Ezt a rétet szeretem,
itt a legjobb énnekem.
Hiába hívsz, nem megyek,
sötétek a fellegek.
Véled sosem szaladok,
hiába csalsz, maradok!
Egy lépést sem mozdulok,
még csak meg se’ moccanok.
Lábam fagytól nehezül:
szaladgálj csak egyedül!

Hógolyó a fejem, hasam,
jégpapucsban tipegek,
nem vágyódom melegségre,
kedvelem a hideget.
Azt mondják, hogy nyalka vagyok,
csuda csinos, fess legény.
Széllelbélelt, lyukas fazék
van a fejem tetején.
Hogyha néha meglátogat
néhány kedves jóbarát,
nem csokit hoz, hanem fagyit,
hógombócot, s hódarát.

Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.
Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répa orra,
cakkos sálját vígan hordja.
Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.
Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja.














