Volt egyszer egy madár.

Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű,

fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors.

Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen,

boldoggá teszi azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...)

A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd

távolabbi hegyeket is meg akar ismerni?

És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki.

Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent,

ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett.

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...)

Mivel a madár nem repülhetett,

nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt,

elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...)

Egyik nap elpusztult a madár.

A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt.

De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra,

amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...)

A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét,

és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

"Miért jöttél?" - kérdezte a halált.

"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál.

"Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön

és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna

és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged,

hogy újra találkozhass vele.”

(Paulo Coelho)

„Zöld levelekből, lágy mohából,
puha füvekből fészket raktam,
kibéleltem könnyű szelekkel,
körülvettem kéklő magassal”

(Pilinszky János)

Szerző: Juno.hu