Képek, versek az őszről

József Attila: Judit
Fosztja az ősz a fákat, hűvösödik már,
be kell gyújtani.
Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
mint a hajdani
hidegek idejében, még mikor , kedves,
nem öleltelek,
mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy
nem vagyok veled.
Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ
s félelmetesebb.
Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
ha már szétesett.
Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
Merengsz még? Aludj,
egyedül alszom én is. Húzódzkodj össze
s rám ne haragudj!

Dsida Jenő
Ha...
Istenem!
Ha ez a hullott, tömérdek levél
lehervadt, meghalt gyűlöletünk volna...
Istenem!
Ha ez a csöndes permeteg eső
szemünkbe-futó örömkönnyünk volna...
Istenem!
Ha ez a sűrű tejüveges köd
békélt tűzhelyek füstgomolya volna...
Istenem, Istenem!
Ha ez a vad szél a vágyott Szabadság
könnyebbült, tiszta lélegzete volna...

Kányádi Sándor: Őszi biztató
Utolsókat kondul
a hegyen a kolomp:
itt nekünk már semmi,
de semmi keresnivalónk.
Borzong a boróka,
a fenyves fölzokog
csordákba verődve
futnak őzek és szarvasok.
Szajzik a patak is:
hártyavékony jeget
csipkéznek szélire
a deres, fagyos reggelek.
De a kikericsek,
a bátor őszikék
arra bátorítnak:
ne félj, nincs minden veszve még.
Tavasz jöttével, ha
megzendül a kolomp,
lesz megint idefönn,
lesz nekünk keresnivalónk.

Őszi vázlat
A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.
Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:
távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Gyöngécske hajnali fagyok
edzik a lágy növényeket,
köd-tenger jég-tajtékain
a város háztetői.
A szürkeség társat keres,
belém igyekszik ömleni.
Ez is csak főpróbája még
a végső szürkeségnek.
Út nyílik a holtak felé,
fal nő az élők és közém.
A hang csönddé lesz, és a csönd
megszólal hallhatóan.
Fakó, göcsörtös ágakon
semmi fölösleg, semmi dísz.
A cifraság az életé,
ha maga szabja gátját.
Ó, mennyi ősz már, mennyi ősz,
hány lecke, hány okos tanács,
milyen makacs tapasztalat,
milyen makacs remények!

Novemberi napfény
a fény a vízen úgy ragyog
most oly valószerűtlen
nem is biztos hogy meghalok
tátognak ingerülten
halálról szóló kis dalok
munkál az égi katlan
repedt burokban új magot
dajkál az áradatban
faágon csöpp bimbó gagyog
ma nem megfoghatatlan
hogy élek létezem vagyok
pörög még fürge orsó
még sokáig maradhatok
s bár ez volt tán utolsó
engedékeny meleg napunk
még fénybe burkolódzó
áldott időben vígadunk -
de mert a késő kis rügyek
sorjában elvetélnek
utánavágnak vad szelek
az induló levélnek
lassan szállást kell rakni már
az ismeretlen télnek

ERDŐ, MÉRT HAJLADOZOL?
- Erdő, mért hajladozol?
Zápor nem ver, szél sehol.
Lombod földig mért hajol?
- Hogyne ringnék, hajlanék,
Mikor mind búsabb az ég,
Fogy a nappal, nő az éjjel,
Leveleim szerteszéjjel.
Szél a lombom szembekapja,
Dalosaim tovahajtja;
Oldalamba tép a szél,
Messze a nyár, itt a tél.
S hogyne hajlanék, ha már
Útra kelt a sok madár.
Ágaim fölött csapatban
Fecskék szállnak szakadatlan,
Fecskék, más hazát keresvén -
Viszik álmaim, szerencsém.
hej, csak mennek, szállnak ott,
Elfakítják a napot,
Szállnak a bús ég alatt,
Szállnak, mint a pillanat,
S engem itt hagynak kifosztva,
Dermedten és darvadozva,
Vágyammal, hogy társtalan
Véle mulassam magam.

Hűvös park, őszi reggelek:
Dér-ittasan leszállingóznak
Valakire
Vörhenyes tölgyfa-levelek.
Valakinek szeme ragyog,
Szórja a levelet marokkal
S cseng a szive:
»Halleluja, szép aranyok.«
Kél a nap s irigyen nevet:
Valaki boldog. Csönd a parkban
És hullanak
Garmadával a levelek.






