Képek, versek, idézetek...

A nők szerint a titok vagy túlságosan nagy ahhoz,
hogy egyedül hordozzák, vagy túlságosan kicsi ahhoz,
hogy érdemes volna megőrizni.
Lin Jü-tang

"A vers könnycsepp.
A vers igazgyöngy.
Sikoly helyett, panasz helyett,
olykor a kibírhatatlan fájdalom helyett.
Vigaszt nyújt, problémát bogoz,
rendet tesz, beteljesülést hoz."
( Nagy Beáta)

"Hogyan kellene élni? Addig is, amíg jön a Csoda.
Addig is, amíg várod. De az is lehet, hogy nem jön.
Az is lehet, hogy hiába vársz. Az is lehet, hogy így
múlik az élet. Csodavárón. Csodátlanul...
Ezért kell vállalni mindent. Szenvedést, bajt,
sebet, vért, kétségbeejtő kudarcok végtelen sorát,
marást, és szúrást, csípést és döfést
s egy életen át annyi halált, mert jön... jön a Csoda.
Mert van Csoda.
Erre kell készülni, ezt kell várni az alatt a rongyos
pár évtized alatt, ameddig tart ez a keskeny, hitvány
kis út. S ha nem is jön, úgy kell végigjátszani
a szerepet, földi élet-maszkunk furcsa,
szánalmas figuráját, hogy »Bal I.«-ről
minden pillanatban beléphet a színpadra a Csoda,
ez a várva várt szereplő,
csak mindig, mindig mondd, éld, keresd,
variáld a szöveget, hátha egyszer mégis sikerül
átélned, sikerül kimondanod a bűvös Végszót."
/Mezei Mária, 1941./

Őszi napfény
Ne gondolj a télre
Ne hallgass a szélre
gyere velem sütkérezni
A sárguló rétre
Mondok neked szépet
ragyogó meséket
nap aranyát neked adom
s az eget, a kéket
Nézd, a nap sugara
ragyog még a tájra
édes-meleg búcsúcsókot
hint a fűre, fára
Arany most itt minden
osztozunk a kincsen
és akinek nincs belőle
adunk majd mi ingyen.

Mindennapi kenyér
Amit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó,
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És – nincs tovább.
Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés magja,
De benne van a harchoz új erő, –
De benne van az élet.

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rám nézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldusan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

Fakó gyepét, kínlódó lombját,
Őszi virágát
Láttam ma a szigetnek
S fakó gyepét, kínlódó lombját,
Őszi virágát
Legény-volt őszi szívemnek.
Nem vádolok és nem irigylek.
immár hat évvel,
Hat ősszel megcsatáztunk
S mégiscsak volt egy kis tavasznyi,
Kurta tavasznyi,
Kerülgető boldogságunk.
De, óh, mért nem kezdhetjük újra,
Újra és mindig
Regényét a szigetnek?
Fakó gyepét, kínlódó lombját,
Őszi virágát
Szégyenlem a szívemnek.







