József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Tóth Árpád: A tavaszi sugár

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén,
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltünt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott...

Áprily Lajos: Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Tavasz felé

Tavasz s tél küzdenek egymással.
Harczol a fagy és a napsugár,
Egy-egy hiszékeny bokor ága
Rügyét is bontogatja már.
A völgyből egy legény siet föl,
Útközben vigan fütyörész….
- Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!

A nedves, földszagu barázdán
Itt-ott piros bogárka fut,
Odább a lejtős erdőszélen
Labdáznak immár a fiúk;
Czikázva gabalyodik össze
Amennyi láb, amennyi kéz –
- Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!

Amott a szürke dombok alján
Egy ifjú pár jön boldogan;
Ahogy az úton fellebegnek
Elnézem őket hosszasan.
Lelkem a messze multba röppen,
Szemem lassacskán könybe vész…
- Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!

Endrődi Sándor