Még sosem szépültem Majálisnak napján,
pázsiton sem pihent szelíden két szemem,
nem tudtam az érzést, milyen anya karján,
ismeretlent vágytam, otthonom meglelem.

Először csapott meg lágyan, borzongással
orgona illata, mint párás lehelet,
nektárral felelnék, de nem tudok mással,
mély sóhajt venni és egy zöld levelet.

Forgatom kezemben a telizöld életet,
súgja neki szívem bocsánatkérését,
letépetten hervad, üdesége lehet,
a jövőnek készíti újra a vetését.

Májusi lágy szellő simogatja hajam,
pompája most meglep, gyönyör a szívemen,
megcsodálom fejét bóbitának hamar,
a gyom nekem éden, virágzik a réten.

Pásztázza nézésem a rengeteg csodát,
fülembe hatol az állatsereg hangja,
felettébb kedvelem e földi pagodát,
mely a szív húrjait szelíden mozgatja.

Csodálatos Május, hatalmad fenséges,
emlékszem örökké a nagy ajándékra,
mit ma adtál nekem, legyél hát szentséges,
kössünk szövetséget jövő hagyatékra!

H.Kohut Katalin

Tasnádi György--Anyám orgonája

Kékeslilás palástjában pompázott anyám orgonája,
az udvar szélén meghúzódva borult be cserjefája.
Könnyed szellő csiklandozta ívelt, formás levelek
vidám szívdallamra rezegtek kerti, díszes keretet.
Szerettem és szerettek.

Frissen vágott, bódító illatból szőtt álmok nagyszobája,
szegénységét hokedlin ringató, hálás, nagy konyhája,
számomra oly becses boldogság otthona volt akkor
ó, bárcsak visszatérhetne az a nyugalmas gyermekkor.

És nagymamám, ki engem felnevelt, mert ő volt az én anyám,
amíg az édes dolgozott értem, nagyi vigyázott rám.
Figyelt, beszélt, mesélt, énekelt, horgolt, imát mormolt,
emberséggel varrva emberré varázsolva dekódolt.

Reményt fűtött, lepényt sütött fahéjas-mosolygós almából
és közben félméteres csokrot kötöttünk orgonából.
Majd vasárnapi ebéd után kártyaparti dukált
és társasjáték meg dominó szerette a délutánt.

Ma már nincs régi, szülői ház és nincsen nótafa,
de emlékemben féltve őrzött kincs az illata.
Színes álmaimban megint egy asztalnál a család,
konyhánkban még mindig süt-főz, tálal, él nagyanyám.

Készülődik, engem vár és én átölelem újra,
de felébreszt a reggel, és lelkem bánat fúrja.
Bárcsak együtt ünnepelhetném vele május napját,
fürtös virágdíszbe öltözött orgonacsokrát.

És hogy annyira tudnak szeretni az édesanyák.
Lényükből áradó önzetlenség, mint orgonák
fonják illatba emlékük kosarát, mi megmarad.
Magamban zokog a szívem zöld-lombos fák alatt.

Dugasz István - AMIKOR AZ ORGONA VIRÁGZIK


Amikor az orgona virágzik
Napsugara fényesen cikázik.
Az esőben mindig jól megázik,
A napfényben soha ő nem fázik.

Kismadár az orgonafa ágán
Bárcsak mindig én őt ottan látnám.
Barna kislány kinek lelkem adnám
A madárkát neki megmutatnám.

Minden fehér orgonavirágba
Ott lakik a szívem legszebb álma.
Olyan szép az orgona virága,
Mint az az egy drága kisleányka.

Mikor az orgona virágzik
Szívem mindig csak ő hozzá vágyik,
Ha nem látom, szívem remeg, fázik
Lelkem mélyén a madárhoz vágyik.

Wieszt Dóra: Nyári orgona


Nyári orgona
alatt halad az árnyék
virágának bugája
bogár, lepke hajléka.
Táncot járva
zümmög, zizeg,
repked, lebeg.


hajladozik csendesen...

lila szirma varázsa,
zúgó dongó dallama
körbe jár a
pille csápján,
szellő szárnyán

délutáni forróság

árnyékába pillantva
pillangónak hímpora
csillog csak ma
sárgán, kéken,
lilán, zölden

szürkületi homályban

bólogató virága
alatt lépked kismama,
fáradt lába
vonszol "kincset",
lépked, billeg

lenéz megint járdára

ezüsthajú nagymama
kiskocsival haladva
bokros ágra
ránéz, pislog,
kacsint, mormog

hórihorgas öreg bá`

poros talppal ballag ma,
súrolja a lomb alja,
haja szála
szerteszéjjel
görbül széllel

esteledik... orgona

virágának sok szirma
bogaraknak nászágya,
néz a Holdra
lilán, kéken,
sötét éjben