Hol volt, hol nem volt, valaha régen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld.

Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál halovány, kék pipacs.

Úgy ám, haloványkék!

Mert akkoriban, réges-régen, az első szál pipacs,

amely kidugta fejét a földből, haloványkék szirmokat tárt a nap felé,

tán mindmáig haloványkék is marad, ha nem esik meg az eset,

amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...

Úgy esett, hogy a kis kék pipacs széttekintett a világban,

megfürdött a napsugárban, s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:

" Be szépséges szép a világ, ó be boldog minden élő!"

Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott

rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre.

Búzaföldön ért vetésben, a hév nyári napsütésben

félmeztelen emberek görnyedeztek.

A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt,

s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott:

"Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok!

Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"

A kék pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna.

Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul.

Így csak nézte, némán nézte, fájdalomtól megigézve,

a rabszolgák hogy görnyednek,

homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek.

És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük -

a legsoványabb, legkínzottabb, legfáradtabb - mély sóhajjal lerogyott

az árokparton megpihenni.

Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott,

azaz dehogyis a földre, egyenest a kis kék pipacs haloványkék szirmaira.

Hát abban a pillanatban, ahogy a sós csepp érte,

a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.

A fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad,

s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat.

Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas.

Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta,

s fene dühvel így kiáltott:" Hé! Rabszolga! Fel! Munkára!

Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"

S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott.

Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent,

s egyetlen csepp piros vére földre hullott...

Azaz dehogyis a földre!

Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre.

S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte,

fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.

Piros pipacs megborzongott, mint mikor vihar támad.

S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja.

Jöttek esők, hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt,

de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.

Régen esett ez az eset, kék pipacsból –fehér,

végül piros azóta már sok magját a szélbe szórta,

s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.

Szerző: Hárs László