Márai Sándor

Márai Sándor: Ajándék
"Kedves Jézuska, ezen a karácsonyon hadd mondjak én is egy vágyat.
Nyakkendő nem kell. Meleg nyakbavaló kendő sem kell.
S akármilyen különösen hangzik, könyv sem kell,
mert annyi van már, hogy öt élet is kevés lenne, míg elolvasom valamennyit.
Nem kell semmiféle emberi megoldás,
mert valamennyit ismerem már, s még csak azt sem mondom,
hogy teljesen reménytelenek az emberi megoldások:
éppen csak olyan emberiek.
És nem kell pénztárca, sem ezüst cigarettaszipka,
nem kell semmi,ami hasznos, sem ami tündöklő és fölösleges.
Megvizsgáltam magam, mielőtt ezt a cédulát írni kezdtem.
Nem kérek ajándékba semmit, kedves Jézuska,
semmit,amit föl lehet venni vagy nyakba lehet kötni,
vagy az asztalra lehet állítani.
Állólámpa színes ernyővel, egészen különlegesen nem kell,
s még sokkal kevésbé mindaz, ami márványból van vagy kristályból,
vagy ezüstből.
Nem kell nekem semmi hasonló, lemondok az összes krisztkindliről.
De ahogy elmentem az utcán, a fényes kirakatok között, egyszerre mégis
eszembe jutott néhány vágy ezen a karácsonyon.
Hát ezt most felírom. Szeretném még egyszer látni a tengert.
Már nem is kérem, mint régen szerettem volna, a vad félelmes Csendes- óceánt,
már beérem azzal is, ha még egyszer végigmehetek azon a banális sétaúton
Lovrana és Medea között.
Szeretnék még egyszer fürödni a tengerben, este hatkor, a medeai öbölben.
De ha ez sok és szerénytelen kérés, beérem azzal is,
kedves Jézuska, ha még egyszer megállhatok Raguzában
a virágzó mimózafa alatt, amely az Argentína-panzió kertjében illatozik.
De ha ez is teljesíthetetlen vágy, akkor segíts meg, kedves Jézuska,
hogy még egyszer fekete kávét ihassak Vicenzában,
abban a kis cukrászdában, a téren, melyet Palladio épített tele házakkal.
S nagyon hálás lennék, ha még egyszer az életben
a párizsi eső áztatná arcomat, délután négykor, télen
mikor az esőtől síkos utcák sejtelmesen kezdenek Párizsban világítani,
az üzletek ablakai mögött fények égnek, s még egyszer beléphessek
a Nemzeti Könyvtár nagy olvasótermébe,
ahol már ismert az altiszt. Lehetetlen ez?...
Ha lehetetlen , természetesen lemondok róla.
Csak felírtam, mert ilyenkor karácsony előestéjén,
általános szokás kívánni valamit.
Akkor talán mást kívánok, Jézuska: add,hogy még egyszer az életben
bűntudat nélkül tudjam élvezni a nagy, tiszta zenét,
a nagy művészek alkotásait, s ne keljen közben arra gondolnom,
hogy emberek milliói és milliói szenvednek.
Add vissza a művészetet: a zenét, a tiszta irodalmat,
a nemes gondolatokat, a tökéletes képeket és szobrokat,
add vissza, bűntudat nélkül, az embereknek mindazt,
ami emelkedettebb és tisztább, mint az élet. Nagyon sok ez?...
Azt hiszem, nagyon sok.
De látod, a tenger, az utazás, a nagy művek, ez volt a legszebb az életben,
s titokban minden ember erre vágyott, akkor is ,
ha élete oly szomorú és reménytelen volt,
hogy nem merte és tudta szavakba foglalni a vágyakat.
Most még egyszer elmondom ezt, mert karácsony van.
S mert mindez, a tenger, a remekművek, a városok, mindez messze van,
reménytelenül messze. Mit kívánjak?...
Ezüst cigarettatárcát? Kell a fenének.
Add vissza nekem az Uffizit, egy délelőttre s azt a kis szállodát Berchtesgadenben,
ahol egy hétig olyan nyugodt és jókedvű voltam,
hogy az már több, mint amit a moziban boldogságnak neveznek.
De ha ez is egészen lehetetlen – ne haragudj,
hogy alkuszom, karácsony van-, akkor szerénytelen leszek, és többet kérek
. Add, kedves Jézuska, városok, utazás, művészet és tenger helyett,
hogy ne szenvedjenek fölöslegesen az emberek :
mindazok, akikhez közöm van, akik azt a nyelvet beszélik,
melyen ez óhajokat elmondom s mind a többiek,
akik az érthetetlen és vad nyelveket beszélik, izgatottan.
Nem kell semmi más, kedves Jézuska,
csak kevesebb legyen a szenvedés.
Lehetetlen ez? Azt mondják, Neked csak egy szavadba kerül.
Nagy baj,ha lehetetlen, mert akkor értelmetlen minden más,
amit adhatsz, a meleg harisnya éppen olyan fölösleges,
mint Vicenza vagy az utazás.
Mert az emberélet legnagyobb ajándéka
és legfőbb értelme mégiscsak az, hogy ártatlan emberek
ne szenvedjenek fölöslegesen.
Nézz körül a földön, száz- és százmillióan kérik,
némán,ezen a karácsonyon: add a békét.
Ezt kéri, nagyon szerényen, minden más helyett, s mert karácsony van:
Márai Sándor."






