A kemencéknek alul fehérre meszelt ülőkéjük, padkájuk volt,

mely körbeöleli a kemencét.

Vonalvezetése íves vagy szögletes,

szélessége változó, 10-50 cm-ig változott.

A padka fölötti megemelt ülőrész neve

a kuckó vagy tőcik, kucik, pócik, póca, kispadka néven ismert.

A megbüntetett gyereket sokszor ide ültették fel,

ezért duzzogónak is nevezték.

A padka másik fontos része a kemence teste

és a hátsó fal közötti zug, amelyet kucinak,

kuckónak, kucónak, sutnak neveztek.

A kuckó 30-40 cm széles, a padkával egyező magasságú,

vagy kissé megemelt búvóhely, melyet a gyerekek nagyon kedveltek.

A sütő, aszaló kemencéket fával fűtötték,

a füstölőket, pedig könnyen égő anyagokkal.

Szabadon álló kemencét ott építettek,

ahol nem volt konyhai sütőkemence.

A szabadon álló kemence előnye, hogy nyáron

nem melegítette fel a lakást, ha sütöttek-főztek.

Télen a belső kemence tett jó szolgálatot,

mert a sütéskor keletkezett meleg jól befűtötte a szobát.

A kemencét alját nem süllyesztették a földbe,

hanem a talaj szintjére, vagy padkára építették.

A tűztér oldala sárból készült, melyet vessző

vagy nádvázra tapasztottak majd az egészet kiégették.

A 17.-18. századi külső kemencékről

a földbirtokosok építkezési rendelkezései árulkodnak,

melyek a kemencék tűzbiztos tetővel történő ellátását szorgalmazták.

A 19. században is sütőhelyként használták a külső kemencéket.

A 20. század a külső kemencék fénykora,

a szobai kemencék visszaszorulásának kora.

Füstölésre, kenyérsütésre a külső kemencéket használták.

Sok falu határában közös használatú kemencéket építettek.

Ezeket a kemenceegyütteseket tavasszal újították fel,

meghatározott rend szerint sütötték benne a kenyeret.