A halottakra való emlékezés ünnepe.

Az egyház az I századtól november elejét szentelte a halottak ünnepére.
Minden olyan szentnek az ünnepe akikről a naptár nem emlékezik meg

. Ezen a napon az egyház tanítása szerint az élő és az elhalt hívek

titokzatos közösséget alkotnak.

Ilyenkor szokás a sírok megtisztítása, virággal díszítése, gyertyák gyújtása.

A virágborította sírok mellett rokonok, ismerősök, barátok

gyertyát gyújtanak és emlékeznek.

E napon távolbaszakadt családtagok is hazatérnek, emlékeznek.

Az elmúlás, a halál gondolata beleillik a novemberi növényvilág,

természet nyújtotta keretbe, a pihenni térő növényzet hangulatába.

Ilyenkor főképpen a krizantém az,

amely az estleges korai fagyoktól jól védett kertekből –

mint a múló év utolsó virága –

szeretteink sírjára költözik.

Sírjaikon gyertyát gyújtunk, hogy a hiedelem szerint

a szegény fázós lelkek ennek fényénél melengessék magukat,

másrészt, hogy fényeiknél visszataláljanak sírjaikba,

s ne háborgassák tovább az élőket.

Gyertyát gyújt mindenki – felekezeti hovatartozás nélkül – ,

hogy az emlékláng pislákoló fénye,

az elhunyt kedves alakja köré vonja gondolatainkat.

A harang szól
Sokfelé úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Erre a hétre munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad mosni, meszelni, a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére. E hiedelmek ma már kiveszőben vannak, de mindkét nap városon és falun ma is egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe. Ilyenkor benépesülnek a temetők, s a virággal borított hantokat körülállják a távolra szakadt hozzátartozók is. Hazahívja őket a szülőföld, az ősök, a családtagok sírja, s a sápadt kis gyertyafények körül ima és énekfoszlányok szállnak.

A gyertyagyújtás

A gyertyák a halottakért égtek, a tűz megtisztulást hoz.

Mindenszentek ünnepén, a halottak napja előestéjén

a sírok néhány órára fénybe öltöznek.

A katolikus hit az üdvözültek, a szentek emlékének szenteli november 1-jét,

s a mai napot mindazoknak, akik már eltávoztak a földi világból.

A gyertyaláng Krisztus jelképe, aki meghalt az emberekért,

hogy elhozza a megváltás fényét.

A mindenszentek napja az összes szent ünnepe

A tél rámutató napja november elseje.

Délután megtisztítják, estére pedig gyertyákkal kivilágítják a sírokat.

Odahaza annyi gyertyát gyújtanak, ahány halottja van a családnak.

A szokás szerint éjjelre kenyeret és bort, vagy más,

jelképes ennivalót tettek az asztalra, mert ilyenkor a hagyomány szerint

a holtak hazalátogatnak.

A halottak napja, vagyis másodika a tisztítótűzben szenvedő lelkek ünnepe.

Ez a nap a “lelkek emlékezete”.

A két napra vonatkozó szokások az idők során összekeveredtek.

A napra vonatkozó tiltások egész hétre érvényesek.

Szeretteim halálával szívemnek egy-egy darabja (vagy egésze) is elhal

- vagy inkább átkerül a holtak világába.

Életünk során egyre inkább együtt élünk a halottainkkal. A Halottak napja ennek a halálon átívelő szeretetnek az ünnepe. A Mindenszentek ünnepe ezt alapozza meg a feltámadásba vetett hitben. Hisszük, hogy a megholtak is élnek, csak másként: istenibben és teljesebben, mint mi, halandók.

Az ünneplés és a gyász napjai ezek, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásig utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom. A novemberi hideg csendben mintha csak megelevenednének Ady Endre fájóan szép sorai:

HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
Ady Endre 1899 november 1

Ne sírj

Sírtál minden éjjel,
Könnyeid tengerével,
Visszahozni nem tudod már, ki messze jár...
Próbáld gondolatban,
Lassan láthatatlan leszel,
És követed az ég felé, hív egy új világ
Távolból, hozzád szól,
Amíg a földön élsz oda tartozol!
Várj még, s ha jó leszel
Hidd el Te is ide érkezel!


Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég,
Azokért Ki útra kel a fénnyel,
Ne félj a lelke él,
Csak elbújt egy felhő mögé...

Újból átölelnéd,
Lennél aki megvédenéd,
Mindentől, mindenkitől...
Némán elkísérnéd, felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át...

Engedd el, mennie kell,
Hiszen Ő a földnél jobbat érdemel!
Így jó, nem éred el,
De átölel majd ha jó leszel!


Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég,
Azokért Ki útra kel a fénnyel,
Ne félj a lelke él,
Csak elbújt egy felhő mögé...

Hidd el nincs vége még ha meghalunk,
Egy új világba indulunk...
A Földről elszökünk, de az ég kapuját,
Csak lelkünk lépi át...
Mester és tanítványa

Halottak napja

Halottak napja van. Az elsõ,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetõbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.
Reményik Sándor