(Felsőiszkáz, 1925. július 17.– Budapest, 1978. január 30.)
 
  

Kossuth-díjas magyar költő, műfordító

 „Nagy László költészetéből

már a hatvanas években több mondat, verssor vált szállóigévé

. A Ki viszi át a szerelmet (1957) című versről

kis túlzással azt állíthatjuk, hogy teljes egészében szállóigévé vált,

a költő legismertebb műve lett.

Mindössze 14 sorból áll, s szigorú komponálási elve,

csattanószerű lezárása a klasszikus versformákhoz hasonló

alkotói fegyelmet követel meg.

A vers kérdő hangsúllyal indul, majd ez fordul állítóvá,

a végső igazság kimondását ígérve.

Az első hat kérdő mondat tartalma körülbelül így összegezhető:

Ki teszi azt, amit én, a költő, ha meghalna, ha nincs költészet?

A két lezáró mondat állítása pedig az:

Ki, ha nem én, s a hozzám hasonlók!

Vagyis a költői lét értelmére rákérdező vers válasza:

a társadalomnak szüksége van a költőre és a művére.”

(Vasy Géza)

Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

 
Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt,
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

 
Bánatot váltunk
Bánatot váltunk szerelemre,
apadj le szívem ijedelme,
ne esedezz holdatlan estért,
világossággal jön, ki megtért.
Akit oly sokszor megdaloltál
viharból jövő liliomszál,
piros liliom, nem fehérlő,
letörni nem tudta a ménkő.
Tekintetemtől megszelídül,
szívzuhogástól földre szédül,
szemeit ájultan behúnyja,
szeretni kell újra, meg újra.

 
Márta és Mária
Márta szorgalmas
nap-tépő ordas,
Mária lehajló,
homloka holdas
Márta ha zsákol,
mázsákkal táncol,
Mária felizgul
nádsusogástól.
Márta szelíden
simítja ingem,
Mária ököllel
üti a szívem.
 

Csönd

Táncol a csönd fehér tarlón,
trombitája égszin virág,
hatalmától megnémulnak
nádasok és bölömbikák.

Táncol a csönd háztetőkön,
fáradtaknak jó az álom,
ablak alatt, kertek alatt
csukott szájjal danolászom.

Táncol a csönd, bejár minden
gödröket és szegleteket,
harmat esik, szívem fázik,
hajt a bánat leveleket.

Borzasodik fehér kutyám,
felettünk a bánat fája,
szemeinkben bolond hűség,
hallgatunk a nagyvilágba.

Himnusz minden időben

Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomon arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rámdönög,
Önmagammal ha kűzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem!
 

Rapszódia

Hófehér ingben állok a nyár közepén.
Illatos földeken súlyos a kéve.
Dícsérni termést magasról zuhan a fény,
zümmög a táj és az idő zenéje.

Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar,
dallammá vált most az idő futása.
Két fülem sírást hallani sose akar,
csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.

Illat és fény és éltető nagy muzsika!
Mindennél mohóbban issza az ember.
Igy lesz részeg e küszködő bolygó fia,
s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.

Igy vagyok én, a gondjaim fénysebesen
beértek, köröttem kórusba állnak.
Orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,
s tüneményt vesztve a szív belesápad.

Közöttük búg a hitvesi hű szerelem:
miért hogy mosolyom tagadom tőle?
Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem,
sohasem emeltem kék levegőbe.

Akár a tenger, mormol a nagyobb család.
Napommal, éjemmel követel engem.
Nem elég már a múltbeli zivatarát
ezerszer átélve magamba vennem.

Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon,
rajtam vér s áldomás pírját ütötte,
érzékeimnek nem elég megosztanom,
életem értelme így semmi lenne.

Vágyak térképét olvasom – ez a parancs.
S szívem a holnapok dalát megsejti.
Vágy-tagadónak átok és szégyen-agancs
vastagszik fejére, el sose ejti.

Visznek a percek, zablátlan, erős fogat.
Nekem a jelenkor nem puha fészek.
Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat
súgnak a sejtek, tengerek, ércek.

Gondok kórusát nem lehet leinteni.
Zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.
Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,
mint a madárpelyhet orrán a dúvad…

Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.
Elpereg számból az ifjúság méze.
Mégis a drága szerelem nem hamvad el,
csupán komorabb lesz új csillagképe.

Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,
megnő, talán élni játék lesz néki:
zengő szférákba nyúlva, a hóna alatt
régelmult apjának karját megérzi.
 

Gondoltam egy álmot
 
Gondolatok és álmok útjába állok,
Érezem, nem lehet, nem teljesülhet, mire vágyok.
Szép és tiszta érzés, mit ezer sóhaj kísér,
Egy csodás emlék, mely még mindig, szívemben él.
 
Álmomban egy angyalt láttam,
Sötét, de csillagokkal teli éjszakában,
Magával vitt egy pillanatra,
Folyóparton leültünk egy üres padra.
 
Térdelek előtted szemedet nézem,
Felállni nem tudok, gyenge vagyok, érzem.
Megfogom kezed, lágy csókkal illetem,
Boldog vagyok, értelmet nyert életem.
 
Ezer kéz húzna el tőled, koldusként kidobva,
De nem tudnak, e történet meg lett valahol írva.
Égi dallam kísér minden gondolatom,
Sóhajtásod, jutalmazza gyengéd mozdulatom.
 
Még soha nem volt vágy kel útra lelkemben,
Elfoglaltad számodra fenntartott helyet, szívemben.
Tiszta szemed, s lágy mosolyod megigéz,
Boldogság fut végig azon, ki reád néz.
 
Törött üvegcserép döfi át dobogó szívem,
Millió gondolat repül, mint színpadi színen,
Ahol a közönség vért látni óhajt,
Senki meg nem hallva egy fájdalmas sóhajt.
 
Százszor jutva el legmélyebbre,
Ezerszer is veled a mennybe,
Kopár pusztaság, mit szívem nélküled érez,
Az üvegtüskét kihúzva lassan el is vérez.
 
Egy világító torony mi, hajóknak utat mutat,
Számomra semmi, nem marad más, csak a tudat.
Várom, hogy újra elnyomjon az álom,
Addig helyem nem találom, e világon...
 
(2008. május 30.)
 

Amikor nincs kegyelem
 
Feküdtél sújtó fény alá:
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.


Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.


Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.

Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.


Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sujtó fény alá,
keltsen a fölismerés.

Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés
amikor nincs kegyelem.
 
 

Január királya
 
Csönd lesz, hideg lesz nemsokára,
sátrat ver a szél a domb aljába,
elcsüggedve lefekszik újra,
zengő kezeit rakja tüdejére,
ablakverő tenyerét becsukja.

Csönd lesz, hideg lesz nemsokára,
ajkamról egy sóhaj lebeg,
pára hül dérré, dideregnek
ezüstcsillagos kökényszemek.

Havas erdőből jön halálosan,
nagy vadkanja az Úristennek,
jégagyara sérti a holdat,
mázsás heréi összerengnek.

Jön a vadkan, január királya,
a fagyhalált nemzi a világba,
nincsen erőnk leteperni,
bicska sincs, hogy vadságát kivágja,
rajtunk nem segít senki.
 

 
Balaton parton
 
A nádi világban
megbújtam egyszer,
s csodaszépet láttam:
bóbitás nádon
nádiveréb fészket,
sásbokor alján
kis vízicsibéket.
Vadruca moccant,
topogott a vízre,
barna liléit
vízi útra vitte.
Senki se látta,
csak magam csodáltam,
ott a víz partján
még sokáig álltam.
Játszott a nádas
széllel és derűvel,
s hazaindultam
nádihegedűvel.