A  Nazca-vonalak

Nazca és Pampa városok közé eső

San José pampának nevezett területen találhatók

Peru déli részén  a Paracas -Nazca kultúra népeinek

titokzatos alkotásai a Nazca-vonalak.

A kb. 50 hatalmas rajz, amit geoglifáknak neveznek

átlagosan 60 méter hosszúak, de vannak 300 méteresek is.

A rajzok úgy készültek, hogy a figurák körvonalai mentén

eltávolították a köveket és láthatóvá vált az alattuk lévő sárga homokos talaj.

A rajzok igen sérülékenyek,

csak a száraz klímának és a csapadékhiánynak köszönhetően

maradtak fent a mai napig.

A gigantikus rajzok legtöbbje állatokat ábrázol,

közülük 18 madarat (pl. pelikán, kolibri, tukán, kondorkeselyű stb.)

12 egyéb állatot (kígyó, pók, láma, bálna, majom stb.),

de léteznek spirális és labirintusszerű jelek is.

A terület határain 2 emberszerű képződmény is látható.

Egyesek szerint az állatfigurák őrzői mások űrhajósokat látnak bennük.

A geoglifákat gyakran szelik át egyenes vonalak,

melyeket "leszállópályaként " emlegetnek,

ezek is teljesen meg vannak tisztítva a kavicsoktól

és szabálytalanul helyezkednek el az egész pampán.

Keletkezésük idejét tekintve a legbiztosabb becslések szerint

i.e. 500 és 300 között a Chavin-korszakban készültek

a spirálokat és különféle állatokat ábrázoló rajzok

és néhány madárábra, a második a Paracas-korszakban

i.e. 400- 200 alkották a madarak többségét,

míg a harmadik, utolsó időszakra

i.e. 200- i sz. 500 tehetők a "leszállópályák" készítése.

Kutatók bebizonyították, hogy egy kötél és három karó segítségével

tucatnyi ember néhány nap alatt képes egy ilyen hatalmas rajz elkészítésére.

A pampán találtak az ősi rajzok mellett fa- és fonalmaradványokat is,

amik alátámasztják a feltételezést.

Egy elmélet szerint a rajzok készítői a magasból ellenőrizhették rajzaikat,

mert már képesek voltak a repülésre.

Erről tanúskodnak a Nazca-kerámiákon látható léghajóra emlékeztető rajzok.

Emellett találtak a leszállópályák közelében olyan gödröket,

melyekben többszöri tűzgyújtás nyomait találták.

További bizonyíték, hogy a Nazca sírokból pl. olyan szövet került elő,

amelynek szövése finomabb a mai ejtőernyők alapanyagáénál,

és erősebb, mint amiből a hőlégballonokat készítik.

Bill Spohrer csupa olyan anyagból,

melyet a Nazca-kultúra tagjai ismerhettek készített egy léghajót (Condor I).

Két amerikai léghajósnak pedig ezzel sikerült megtenniük 3km távolságot

350méter magasságban, ám sokan ennek ellenére is kétségesnek tartják,

hogy valóban képesek voltak-e a repülésre.

A világ egyik legtitokzatosabb alkotásaival kapcsolatban

számos értelmezés született.

Először 1927-ben Toribio Media Xesspe perui régész tanulmányozta

a geometrikus alakzatokat, melyeket vallási rendezvények helyének tartott.

1939-ben Paul Kosok egyetemi tanár

"a világ legnagyobb csillagászati könyvének" nevezte a rajzokat.

Számos kutató a naptárhívők körébe tartozott,

köztük Maria Reiche, aki szerint néhány magasabb pontról

a pampán mérni lehetett a nap- és holdciklusokat.

1967-ben azonban Gerald Hawkins csillagász megcáfolta mindezt,

számítógépes vizsgálatok alapján kiszámolta,

hogy i.e. 5000-től napjainkig soha nem volt semmi összefüggés

a rajzok és a csillagászati események között.

A ma leginkább elfogadott nézet szerint a rajzok

a víz és a termékenység kultuszával függnek össze,

mint rituális felvonulási útvonalak.

A Titicaca-tónál élő ajmara nép legendája szerint,

minden évben felrepül a vízisten az Andok csúcsairól,

elhozva a vizet a partvidékre ezzel életre keltve a sivatagot.

A Nazca-vonalak 1994 óta a Világörökség részét képezik.