Nyár - Robert Hagan festményei

A tenger a megtestesült érzelem. Szeret, gyűlöl és sír.
Fittyet hány minden próbálkozásnak,
mikor szavakkal akarják fogságba ejteni, leráz minden béklyót.
Bármennyit beszélj róla, mindig lesz valami, ami kimaradt.
Nem is olyan sokkal ezelőtt a hajósok még azt hitték,
a tenger szeszélyes, és az iránytű a sárkányok birodalmát is megmutatja.
Eszembe jutottak azok a felfedezők, akik a világ végét keresték.
Hogy félhettek leesni a földkorong szélén, és hogy meglepődtek,
amikor a mélység helyett soha nem látott,
csodás tájak tárultak a szemük elé.
- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát,
és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. -
Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek!
Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott.
Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! -mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.













