Hogyha nyár van, hol a tél?
Egész télen hol a nyár?
Mikor nem fúj, hol a szél?
És hogyha fúj, hova száll?
Fényes délben hol a Hold?
Sötét éjjel hol a Nap?
Ha kimosták, hol a folt?
Ha nem habzik, hol a hab?
Ha beszélnek, hol a csend?
Ha felszárad, hol a sár?
A mente, az hova ment?
A várkastély, mire vár?
A félóra, mitől fél?
Az aludttej hánykor kél?
Két adagot miért nem kér,
aki nyaklevest ebédel?
A golyóban mi a jó?
Kiabálban mi a bál?
Miért folyik a folyó?
A tó vize miért áll?
Miért nem úszik a csibe?
A hal miért nem repül el?
Az eső miért esik le?
Miért nem esik soha fel?
Miért mindig ma van ma?
A holnap miért nem ma van?
Az idő honnan jön és hova tart?
Minden csupa hol, meg ha,
csupa miért és hogyan.
Mondják, néhány év alatt
nagyra növök biztosan,
s mind az összes titkokat,
megfejtem egymagam.
De marad majd egy titok,
amit akkor sem értek:
hogyan lesznek a hogyanok?
S miért vannak a miértek?

Hárs László

Aranyszárnyán
száll a nyár,
tavaszhúgát váltja
Sereg madár,
víg énekes
a tarka uszálya.
Szitakötők kísérik
-mint drágakő, zöldek-
amíg lába
fürge lába
érinti a földet.
Pipacsot nyit,
pirulót,
nefelejcset,
kéket,
mosolyától virulnak a
szelíd százszorszépek.
Rózsabimbót,
hogyha bont-
a leggyönyörűbbet-
pacsirták dalolnak
tücskök hegedülnek.

Osváth Erzsébet

A napfény sugarától felszáll a harmat,
 És meleg szeretettel öleli a kertet,
 S bár mosolyog – de nem ad irgalmat,
 Ám ez még közel sem biztos rejtek.


 Majd aranyló sugara egyre feljebb halad,
 Aztán sokáig nyaldossa a felleget,
 Délre már a nevető egekig szalad,
 S izzó, forró csókjával díszíti a kék eget.


 Késő délután lassan elernyed már,
 És fáradtan hívja a szürkülő alkonyt,
 Felhők közt kúszva rá a sápadt hold vár,
 S Ő a nap köré, bársonytakarót bont.


 Vigyázza a sötét éjszaka az álmát,
 Arcát simogatja hűs esti szellő,
 Kis fénylő csillagok világítják ágyát.
 Kényeztetik, óvják, míg a reggel eljő.

Láttam a napot, súgta a szélnek:
Várnak a tavak, csónakok, stégek.
És tényleg a táblán virul egy szó,
Csupaszin betűkkel: VAKÁCIÓ!

Két hónap napfény vár ránk a nyárban,
Kószálunk vígan viruló tájban,
Hűsítő tavakra, strandokra járunk,
Nincs is ilyenkor boldogabb nálunk.

Tekergünk sokat, nem riaszt felhő,
Csalogat mező, hívogat erdő.
Aranykalász közt pipacsok égnek,
Kék búzavirág suttog a szélnek.

Távol a gyorsvonat füttye után
Kaláccsal, cukorral nagymama vár.
Játszani, nyaralni, élni de jó!
Szeretünk, szeretünk, VAKÁCIÓ!

AndókVeronika

Nyár kacsint be az ablakon
egy tikkadtságos hajnalon,
fénye a redőnyt törve át
magával füröszt hűs szobát.

Paplant ébreszt és takarót,
lajháros-lusta ágylakót,
tarisznyájában új virág,
- nem kap a szirma hőgutát -,

s van benne friss vakáció,
egy tópartra szánt rádió,
fecskék cikázó röpte száz,
veríték-lázas kerti ház…

A dinnye tőle cukrosul,
nevet a Nap rá huncutul,
izzad az erdő, fű, a rét,
patak párolog, és az ég
szinte önmagát fényli szét.

Vihar, ha orvul mennydörög:
kugliznak fönn az ördögök,
fürge felhő száll, dús-esős,
lenn fű között időz az őz,
hisz’ messzi még az ősz, a csősz.

Balogh József