Aranyszárnyán
száll a nyár,
tavaszhúgát váltja.
Sereg madár
víg énekes
a tarka uszálya.

Szitakötők kísérik
– mint drágakő, zöldek –,
amíg lába,
fürge lába
érinti a földet.

Pipacsot nyit,
pirulót,
nefelejcset,
kéket,
mosolyától virulnak a
szelíd százszorszépek.

Rózsabimbót,
hogyha bont –
a leggyönyörűbbet –,
pacsirták dalolnak,
tücskök hegedülnek.

Osváth Erzsébet

Hogyha nyár van, hol a tél?
Egész télen hol a nyár?
Mikor nem fúj, hol a szél?
És hogyha fúj, hova száll?

Fényes délben hol a Hold?
Sötét éjjel hol a Nap?
Ha kimosták, hol a folt?
Ha nem habzik, hol a hab?

Ha beszélnek, hol a csend?
Ha felszárad, hol a sár?
A mente, az hova ment?
A várkastély, mire vár?

A félóra, mitől fél?
Az aludttej hánykor kél?
Két adagot miért nem kér,
aki nyaklevest ebédel?

A golyóban mi a jó?
Kiabálban mi a bál?
Miért folyik a folyó?
A tó vize miért áll?

Miért nem úszik a csibe?
A hal miért nem repül el?
Az eső miért esik le?
Miért nem esik soha fel?

Miért mindig ma van ma?
A holnap miért nem ma van?
Minden csupa hol, meg ha,
csupa miért és hogyan?

Mondják, néhány év alatt
nagyra növök biztosan,
s mind az összes titkokat,
megfejtem egymagam.

De marad majd egy titok,
amit akkor sem értek:
hogyan lesznek a hogyanok?
S miért vannak a miértek?

Hárs László

Szabó Lőrinc: Nyár

Nézd csak, bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!

hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.

Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.

föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,

függőlegesen rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága

túlvilágban szikráznak a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora

vagy az se emel!...Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod?...Tovatüntek...
Magukkal vitték a szemünket!