A nagyszemű, ropogós, gyakran mag nélküli, édes csemegeszőlők -

 frissen fogyasztva a legízletesebbek.

A vékonyabb héjjal és magasabb cukortartalommal rendelkező borszőlők

sokféle fajtájából pedig remek borok, sherryk, borpárlatok,

pálinkák készülnek.

Nem is szólva a szőlőből nyert különböző gyümölcslevek,

lekvárok, zselék, a süteményeket gazdagító mazsola,

sőt a szőlő magjából sajtolt,

rendkívül jótékony hatású olaj élvezetéről,

illetve a salátákat ízesítő vörös vagy fehér borecet használatáról!

A szőlő elterjedésének történetében a fogyasztás és a feldolgozás

minden részletének feltárása hosszú évek kutatómunkáját igényelné.

Ugyanakkor azt is érdemes tudni, hogy a szőlőből nyert bor

nem egyszerűen élvezeti és kereskedelmi cikket jelentett

az antik világban, de komoly mitológiai kultúrkincs is fűződött hozzá,

amely aztán átalakulva a keresztény világban is máig meghatározó szerepet tölt be.

A görög mitológiában Dionüszosz,

a rómaiban Bacchus a bor és mámor istene – kultusza

nem csupán azért volt annyira népszerű, mert az istenek világát hozta

nagyon közel az emberekhez, de az egyetlen olyan isten volt,

aki szó szerint valósággá tudott válni.

Hisz a bort bárki elfogyaszthatta, ezáltal magában tudhatta

annak istenét, aki elhozta a mámort, vagyis valódi gondűzőként működött.

A  magyar szőlőtermelés nagy hagyománnyal rendelkezik,

a híres tokaji szőlőfajták nemesítése valószínűleg IV. Béla király uralkodása alatt

vette kezdetét, aki a mai Észak-Magyarországon messze túlnyúló területre hozatott

olasz telepeseket, akik furmintot telepítettek a környékre,

és muskotállyal, hárslevelűvel egyaránt foglalkoztak.

A ma is világhírű tokajiról maga az ínyencként is elhíresült Napkirály,

XIV. Lajos mondta a hagyomány szerint, hogy az a borok királya,

a királyok bora.

Próbálkozott is több ország a hamisításával.

Az egri bikavérről vagy a villányi karakteres vörösborokról

és számos kiváló magyar fehér és vörös borról is fejezeteket lehetne írni!

A legnagyobb kiterjedésű szőlőtermelő vidékek azonban ma is

Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban

és Törökországban találhatók.

A szőlő azonban nem csupán borként, de aszalt formájában, mazsolaként is

régóta igen kedvelt csemege.

A meleg éghajlatú vidékeken termő, mag nélküli szőlőfajtákból

aszalással, szárítással nyert sokféle mazsola nedvességtartalmát

15-18 %-ra redukálják, miközben a gyümölcscukortartalma

jelentősen koncentrálódik, és elérheti a 33-35 %-ot is.

A színben, méretben egyaránt nagy változatosságot mutató mazsolákat

számos nyelvben külön névvel is illetik.

Mindegyikre jellemző azonban, hogy káliumban, magnéziumban,

kalciumban és vasban, foszforban egyaránt gazdagok,

és bővelkednek aminosavakban, B-vitaminokban –

így a téli hónapok vitaminszegény táplálkozásában is igen jótékony

a mértékletes mazsolafogyasztás, de vigyázat, energiatartalma sem kevés!

A lédús gyümölcsök közül 18 százalékos vagy magasabb cukortartalma miatt

a legnagyobb energiatartalmú gyümölcs.

A szőlő 6-9 g fehérjét, 5 g zsírt; 180 g szőlőcukrot, 5 g szerves sót,

130 g rostot tartalmaz kilogrammonként, mintegy hetven százaléka víz.

 C- vitamintartalma alacsony, 5 mg/100 g).

A szőlő a szervezet számára közvetlenül is felhasználható cukrot - szőlőcukrot - tartalmaz,

ezért kúraszerűen is ajánlható vérszegény, legyengült szervezet számára,

. Maga a gyümölcshús illetve lé is rendkívül gazdag tápanyagforrás,

ráadásul a szőlő héjában és magjában antioxidánsok,

gyógyító erejű ásványi anyagok találhatók, mint például a kálium és a szelén.