Nézzétek e csodás tájat a fákat, színes lombokat,

színpompás leveleik,még vidáman kacagnak.

Új ruhába öltöztette őket a természet,f

estő nem keverhetett volna ennél szebb színeket.

Kacagva hintáznak a fák ölelő karjain ,

megpihennek még egyet a megfáradt nap sugarain...

Bolondozva játszanak,nem hallják,az ősz fájdalmas sóhaját,

ki a közelgő téllel vívja ádáz,küzdelmes harcát...

Könnyeivel küszködik a természet,

a szél fáradhatatlanul karikázik tovább,

hajtva maga előtt az ősz bús dalát.

Nézd a fák lehulló levelét,

mind egy élet volt,

s most egy halom szemét.

Igen az Ősz a nyár temetője,

amit a nyár teremtett,

az Ősz mind leölte.

Száradó levelek,

lehulló szirmok,mind azt mondják:

Csitt! Halkan elalszom...

Színek pompája lassan elcsendesül,

bejő a hideg, s a köd mindenütt megül.

A fák csupaszok.,alszanak

az állatok elbújnak,várják a tavaszt.

Tél kedvesen betakarja a rétet,

alszik a természet, álmodik szépet.

Levetettem szép tarka ruhám, pőrén állok a hidegben,

még rám kacsint a napsugár, s nézem a táj mily kietlen.

Lehullott az őszi frizurám, mely trikolórként ragyogott,

megjósolta ezt Öregapám,s fejemen semmit sem hagyott.

Dér csipked itt-ott reggel, varjak fejem fölött keringenek,

mint éhes vadak a tetemen, lecsapnak s fel emelkednek.

Táplálékot nem adhatok nekik, hisz elfogyott már a nyár,

elszórva csak felszedegetik, amit a meztelen mező kínál.

Arcomat komor eső áztatja szét,

lelkemet búgó szél tépi,

szívem már új tavaszt remél,ami a megújulást ígéri.

Szemerkél az őszi eső,szomorkodik a diófa,

nem búsulna, ha a nyári viselete most megvolna

.De letépte a cudar szél pompázatos szép ruháját,

pedig azt még a zuhogó záporok is respektálták.

De leginkább azon búsul,hogy azok is elszeleltek

akik árnyas lombja között nyáron által csiviteltek

.Se egy rigó, se egy veréb,csak egy öreg mindig álmos,

varjú maradt hűséges a lombja-vesztett diófához.

Ül, csak ül és hallgat bölcsen,jól tudja, hogy

nemsokára lesz az öreg diófának gyönyörű szép hósubája.