Fényszikrákat szór az őszi ég



Ma még fényszikrákat szór az őszi ég,

de sűrűn hull már fákról a levél.

Süppedő szőnyegén szökken a szellő,

csend, némaságtól visszhangos az erdő.



Valami fenséges nyugalom árad,

bűvös illata betölti a tájat.

Sejtelmesen hullámzik az éterben,

az ősz búcsút hintő hűs lehelete.



Szürkülő ég alatt varjúcsapat száll,

esthomályon tör át halvány holdsugár.

Dér-ezüst hajjal ébred már a holnap,

közelgő tél fuvallatát súgja.


Schvalm Rózsa

Ősz
Minden arany már, a napsugár is,
mely ontotta kincsét egész nyáron át.
Nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik,
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy.

Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,
társuk a lomb alig takarja, őket.
Várják a sorsuk, s egy szeles nappalon,
lehullva földre, adnak új életet.

Arany tutajként sodródik a vízen
hajtva a széltől egy árva falevél.
Táplálta anyját rövid kis életében,
most letette sorsát, tovább már nem remél.

Szép most az ősz, akárha köddel
érkezik egy hűvös hajnalon.
S míg fázósan bújunk össze a csípős esőben,
a föld készül, mereng új tavaszon.
/Stignor István/

"Ősz barangol" már a fák között,

szívembe is csendje költözött.

„Kóró lett a fényes laboda”

piros levelén rozsda foltja.



Lombsátorát bontja az erdő,

nap sugarát rejti a felhő.

Néha-néha makkok koppannak

avar zörren lépteim alatt.



Oly megható e kép, e látvány,

a lélek, beleborzong árván.

Tükrében látja saját sorsát,

érzi gyarló, ember mivoltát.



Mint ősszel fákról a levelek,

évek múltba hullnak, elmennek.

Időm örvénylő tengerében,

vajon hova sodor a végzet?



Ha beszállok hit csónakjába

remény - szél visz a célirányba,

Végül majd, hogyha partot érek,

szeretet szigetére lépek.


Schvalm Rózsa

November


Szürke köpenyét vállára vetve
Útnak indul a tél,
Nyirkos léptei nyomában járva
Kíséri őt a szél.


Zúzmarát hintve járnak útjukon
Dércsípte hajnalon,
Ködfüggöny lebeg fázón mögöttük
Falun és városon.


A sápadt nap borzongva bújik el
Felhőpaplanába,
Láttára rémisztőt kacag a tél -
Tát fekete szája.


Elnyeli a várost és a hegyet,
Mind az embereket,
A szél csúfondárosan megkerget
Egy árva falevelet.

Sárhelyi Erika

Ősz így is, úgy is

Megjött az Ősz, s ecsetét elővette,
Tarka színeket festett a falevelekre.
Sárgát kavart, hol gyönyörű vöröset
Rajzolt sok-sok apró narancsos köröket.
Szebbnél szebb színek olvadtak egymásba,
S lett az erdő a szivárvány pompás földi mása.

Kéklő égen bárányfelhők között,
Ezernyi fecske cikázva körözött,
Készülődnek lassan indulnak az útra,
Szólítja az ösztön őket a tengeren túlra.
Rájuk szegezem fájó, bús szempillantásom,
"Gyertek Tavasszal, csicsergő ezernyi barátom!”

Szél támad fel, az avarba belefúr,
Tudja nem sokára Ő lesz itt az úr.
Fölkap egy levelet, s meg is forgatja,
Roppant erejét Nékem ekképp fitogtatja.
Mosolyogtam magamban: Ez aztán az erő!
De eszembe jut mikor hatalmas fákat tépett ki Ő!

Haza indulok apró andalgó léptekkel,
Keverem a jelent a múltbéli képekkel,
Eszembe jutnak rég feledésbe merült arcok,
Történetek, lelkemnek kedves meghitt pillanatok.
Az őszi természet szépsége szomorúsággal keveredik,
Mert az idő, mit Nékem kiszabtak egyre gyorsabban telik!
Tóth János

Simon István: Késő ősz

Aranyszegélyű fellegek
között szállnak a vadludak.
Alkonyul,-látni sem lehet
őket, csak hangjukat
hallani.
Nincsen már hegedűs tücsök,
csak kósza eső van, ami
csipeg-csöpög a fű között.
Ezüstös dér, vagy ropogó
hóharmat lesz reggelre itt.
A vetésekre takaró,
bizony az kell kikeletig.
A fának ködszakálla van,
Meglengetik a szelek,
s így hajtogatja hasztalan,
hogy esik, szédül lefele
utolsó
ágrólszakadt levele.

Geisz László: Csodálatos ősz


Csodálatos őszi kora este,
ezer színben pompázik a táj.
Az ég alján a Nap fáradt teste,
fejét lehajtva,
pihenne már.

Őszi szellő suhan át a téren,
meglebbentve fák rőt levelét,
és az egyre halványuló fényben,
dallamát zengi,
erdő és rét.

Lábam alatt lyukas dió roppan,
enyhe szellő ringatja a fát.
Árokszélen vadgesztenye koppan,
levetni készül,
tüskeruhát.

Nap sugarát szűk marokkal mérik,
harang kondul a domb tetején.
Őszi lankán édes szőlő érik,
nem éhezik már,
a seregély.

Őszi égen felgyúlnak a fények,
levelet már nem kerget a szél.
Éjféltájban elhalkul az élet,
és a természet,
pihenni tér.