Ősz van, hullanak a sárga falevelek,

betöltik gazdagon utcákat, tereket.

Szóródik szét, mint ezernyi aranytallér

a fák lombja, koronája... földet ér.

Ragyognak a szikrázó napsütésben,

elmúlt a nyár, most az ősz menetel.

A csillogó falevelek egymásba ölelkezve,

a földet aranybársony takaróként lepik el.

Ropják táncukat az őszt köszöntve,

a langyos szélben vígan repkedve.

Hiába minden, itt van már az ősz,

ez a tarkabarka varázs nálunk időz.

A kopasz ágak közt átszűrődik a napsugár,

már rég búcsút intett nekünk a nyár.

Akkor szeretem azt őszt,mikor a nap még fent ragyog,

sápadt arany sugarába,néha betakarózhatok.

Már el nem vakít a fénye,mégis pillám mögül nézem,

ahogy a nap csókja lángol,sok reszkető falevélen.

Ecsetjét színekbe mártja,piros, sárga, rozsda, barna,

ezer árnyalat pompázik ágon, és puha avarban.

A kósza szél, ha erre jár,megrázza sorban a fákat,

egyre több festett levélke,mond búcsút a ringató ágnak.

Szorosan ölelik egymást,igy lesz a szőnyeg csodaszép,

gyengéden betakargatják, a fák minden gyökerét.

Az őszi szél a fák lombjába mar,

a föld színét festi a rőt avar

.Levetkezett fák - látom - szinte fáznak,

behódolnak az őszi elmúlásnak.

Csalóka ez a bús, komor halál,

színesebb mint egy téli karnevál.

Művész se tud tán szebbet festeni,

e színkavalkád csodás, isteni.

A természet szép álmokat kíván,

altató csókja még elbűvöl talán.

Érett gyümölcsét azért is raktuk félre,

hogy felkészüljünk a hideg, hosszú télre.

Csepereg az eső,csepp követ cseppet,

nyirkos délutánon könnyezi a csendet.

Kalapom lehúzom,karimáról eső csorran,

az útszéli pocsolyába nyikorgó kerék toccsan.

Nyirkos falak mögött fáradt szemek lesnek,

senki sem nyit rájuk,mégis reménykednek.

Apró patakok folynak kanyarogón, utat keresve,

vízcseppek rajzolnak álmot a poros ablaküvegre.

Szürke, színtelen a világ,csak csepereg csendben,

talán a színeket siratják ott fenn, a fellegekben

Nézd, vörösesbarnára kopott a táj

,ősz - deres harmatban ébred a napsugár.

Faleveleket színez sárgára október

s hideg szellő vonul a hegyeken.

Szitálva áztat már mindent az őszi eső,

levegőhöz jut újra az erdő és mező.

Elmosva lágy-csendesen a nyár forró alkonyát,

de késő bánatként lebbenti rézszínű fátyolát.

Kikericsben nyílik a reggel,

lilán nevet az alkonyban már,

szürke ködökben pislog álmosan,

merengve, lágyan az őszi napsugár

Bágyadtan ballag az égen,a megfáradt őszi nap,

már csak egyik kezével,szórja a fénysugarat.

Megállna, megpihenne, álmodna szépet merengőt,

nem járná magányos táncát,végtelen égi keringőt.

Gyászruhás varjúsereg,kesereg, károg az égen,

eltűnt a terített asztal,a megszokott nyári éden.

A természet megágyazott,aludni hívja a fákat,

százszínű tarka levélből,varrt nekik új pizsamákat.

Altatót dúdol a szél,elalszik lassan a táj,

tavasszal ébresztő lesz,ébredni mindig muszáj.

Megérkezett, itt az ősz, mit annyira szeretek,

szellő segít zörgetni fenn a fán a levelet.

Mely ezer színben öltözködve készen áll,

tangótánccal hull a mélybe, már mit se vár.

Majd a lassú szellő keringőzve, olyan puhán,temeti

a meggyengült nyári napnak sugarán.

Mosolygom, mert édes illatáradat,

ropog a lépkedő lábam alatt.

Porrá válik, majd eltűnik nyomtalan,

hunyd le szemed, ne nézd, csak lásd szavam.

Hiszen ezer csoda itt az őszben, mind miénk,

úgy hull az ágról a megfáradt, megsárgult, roppanó levél.

Az ősz, mint nagy madár,megszállja a tájat,

barnába öltözteti az erdőben a fákat.

A hajnali köd rejti,a réteket a völgyeket,

csodás fátylával,takarja a földeket.

A madarak hallgatnak,senki sem énekel,

a hideg elől aki tud,mindenki útra kel.

A felhők, fent a magasban,repülnek az őszi széllel,

hirdetik a havat, fagyot,mi érkezik a téllel.

Minden csöndes,alszik erdő, kis patak,

alszanak a virágok,a lepkék és a madarak.

Minden megpihen,csendes lett végre,

az erdő így készül,a dermesztő télre.

Valaki kopogtat, rázza már a fákat,

készíti nekik a színes, új ruhákat.

Hatalmas ecsettel pingálja az erdőt,

festi a fáknak az őszi, meleg kendőt.

De lám csak, szakadozik már az a kendő,

hull a földre, színes szőnyeget teremtő.

Köd ül a hegyre, völgyre, ismerős tájra,

takarva szépségét, hogy senki se lássa.

Pedig mily gyönyörű, ahogy a köd fölszáll,

látom, hogy a festő,a színekkel előáll.

Szélvihar közeleg, esővel jő az ősz,rázza a fákat,

gúnyosan, tudva, hogy Ő győz.

Verőfényes októberi délután,

ontja melegét az őszi napsugár.

Élvezem a napnak gyönyört adó fényét,l

ágyan simogató kellemes melegét.

Nézem a színek varázslatos világát,

a nap is boldogan ontja rá sugarát.

Látom a szemében kedves mosolyát,

ajándékát, a vénasszonyok nyarát.

Ilyenkor kellemes napozni, pihenni,

fürdőruhában fényével érintkezni.

Most is érzem még a strandok hűs vizét,

szeretném élvezni az örök nyár gyönyörét.

Eljött,pedig nem hívtam,

még csak rá se gondoltam!

Csendben jött, szinte már bujkálva,

még csak erőt gyűjt, egyezkedik a nyárral.

De már én is, és a fák is fáznak.

reszketve féltik a még zöld lombsátrat

Pedig még csendben van,

csak néha egy hűvöset szusszan,

de lehelete nyomán az ecetfák pirulnak.

Oly csendben vár,mint ahogy a hóhér várja parancsát,

majd egyszer csak lecsap,és elvégzi dolgát!

Mielőtt jön a nagy úr, a Tél,

előtte kitisztítja útját.

a vénséges platánfák mint rokkant matrónák,

önként vetkőznek,ha előveszi ostorát!

Az út arra nyílegyenes,két oldalán erdő,

vegyes,lombhullatók sorban állva,

rendjét fenyősor vigyázza.

Itt járt az ősz, ez jól látszik,

falevéllel hűs szél játszik,

a lombokat megtépázza,

nagy erővel fújja, rázza.

Fáradt, száraz, sárga, barna,

könnyen enged ernyedt karja,

már nem vonzódik az ághoz,l

étet adó biztonsághoz.

Csípős szélnek lesz ő préda,l

ombos erdő maradéka,felrepíti,

megforgatja,vidáman áttáncol rajta.

Részvéttel nézi a fenyő,

lombos fák fölé törekvő,

vele ilyen nem történhet,

örökzöldként vígan élhet.