Tegnap még szégyenlős növendéklányként

szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas

szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,

hajladozó búzatáblák alig sejtették

szőkeségük élet-adó hatalmát,

a napok tüzes-arany csöndjébe

bele-belecsattant egy zápor,

a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,

és látod, kedves:

ma, a kert egyik zugában,

orgonabokrok szoknyája alatt

fölfedeztem nehány lapuló őszirózsát.

Remegtek, mikor tetten értem őket,

hogy szirmaikon cipelik már az őszt,

hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,

de csak hallgattak makacsul,

és benne volt e hallgatásban,

hogy maholnap a faleveleken

dérré kegyetlenedik a harmat,

hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében

labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,

az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,

s a siető, álmos arcokat

piros-vidámra csipkedi a reggel;

a sétatéren fiók-festő-gigászok

lesik el a fáktól a pazar színkeverést,

s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;

lomhán csurognak a méz sugarak

s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,

és szemed parazsában

föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.

Szerettem volna neked adni a virágokat.

De aztán csak ez a vers maradt.

Mert mire hozzád érnek:

elhervadnak a remegő őszirózsák.

Szilágyi Domokos

Stefan George

Őszi csokor

Most jöjj a parkba, mondják: már halott,
s nézd: rádnevet a messze part sugára.
Kristályos fellegraj kék lánggal ott
az útra csillan és a park tavára.

Szedj tarka lombot: sárga nyírlevél
s lágyszürke bukszus rezdül, sír a szél;
rózsát is látsz még, egy-két szomorút:
csókold meg, törd le, s fond a koszorút.

Az őszirózsa rád hívón tekint,
s ha vadszőlők bíborát is beszőtted,
mi dús színét kibontja még előtted:
zárd halkan e haldokló képbe mind.

(Képes Géza)