Jobbágy Károly: Az elhagyott repülőtér

(- Hát maga?
- Tévériporter vagyok, filmrendező lettem,

most jöttem haza amerikai tanulmányutamról,

az atomkutató intézetben dolgozom.

És a tanár úr?

Még mindig a gimnáziumban?

- Én még mindig ott...)

Mert minden évben egy napon felbőgnek a friss motorok,
próbálkozások, monoton, fárasztó léggyakorlatok után mind repülésbe fog.
Billeg a beton kikopott kockáin, aztán nekivág:
egyre kisebb a távozó gép s törpül a lentmaradt világ.
Te kócoshajú ifjú pilóta! Te magabiztos, nótákkal teli,
robbanószavú, türelmetlen! Mi lesz belőled odafenn?
Fáradhatatlan felderítő? Sohanemlátott tájakon szemed elsőként tekint széjjel?
Vagy te leszel, ki először lép a Mars forró köveire? Mi leszel?
Új gépek dübörögtetője? Új tenger boldog hírnöke? Új égbolt feltérképezője?
S onnan fentről lenézel-e az elhagyott repülőtérre,
hol jövőre egy napon megint bőgnek friss motorok,
újabb év, s pengő szárnyakon egy még fiatalabb raj kanyarog,
sapkadobáló ujjongásuk rezegteti a levegőt, s leírnak még egy utolsó kört
a vén repülőtér fölött, mely csak marad lent változatlan, örökké egyazon alakban,
évről évre megkopottabban, röpíteni kész, új csapat fiatal fényes madarat!
Fiam, ki sokszor mulatsz rajtam, megrögzött szokásaimon,
Te hetyke lány, a nagy zsivajban túlzsúfolt utcasarkokon
Nézd meg jól fáradt arcomat - nem látod rajta önmagad?
Nézd meggyöngült két szememet - kísért és figyelmeztetett,
S azt, melyről hitted: nem mered elhagyni:
bíztató meleg tenyerem, repülőtered... Felismered?
Négy évig nézted: villámlik-e már ez a szem, avagy símogat?
Radar ernyőd volt ez a szempár, jósolt felhőt, viharokat.
Adtam szádba új szavakat, bíztattalak, aztán titokban,
mint ki fióka madarat röptet, zárt markom szétnyitottam; mondtam:
Szállj! Próbáld! Erős vagy már! Elkaplak, hogyha elfáradtál! Ne így! Ne úgy!
No, most jó! Látod? S veled szálltam át - nem világot, csak az iskola udvarát,
körözve, - tanár és diák - bukva, szárnyalva, szólva rád, bíztattalak: No újra hát!
Felszálltál... Nekem mi maradt? Mindig a megszokott szavak, az a marok égboltdarab,
meleg, néha fényes, meghasad, máskor, mint elócskult vasak, a hangok tompán konganak.
Hogy úntam sokszor! Vágytam én is más tájakat és új eget!
Akartam elröpülni én is, köröztem itt már eleget, de éreztem, hogy nem lehet.
Sorsom maradni késztetett.

Te aki szállsz fejem felett, ne felejtsd el az első leckét, a riadt, kezdő éveket.
S míg téged világűrbe von korunk süvítve, gondolj majd rám,
ki akkor is ott, lent leszek még, ott az iskolaudvaron.
Számon kopott szavak kopognak, s rovom a kört a megszokottat.
S mert az idő nem szekér, vénhedt, hanem rakéta - felragad,
ha találkozunk - megtörténhet - billentsd meg majd a szárnyadat...

Jobbágy Károly: Virágszál

Így búcsúzunk mi.
Tegnap még gyerek,
Feladatok tüzében kipróbáltan;
tegnap még az a folyton szidható,
"ameddig az én kenyeremet eszed.."
szavakkal korholt, semmit nem tudó
"majd fogsz még sírni..." éhes szörnyeteg,
ma meg
- bár hetykén dalolunk -
belül
szorongás lappang.
Egy szűk nap alatt
Felnőtté váltunk. Új életre szül
- verekedni, alkotni emberül -
e búcsúztató, friss májusi nap.
Nézzetek még utánunk egy kicsit,
amíg a nóta elvékonyodik,
amíg az utca sarka eltakar,
ott hallgat majd el ijedten a dal,
ott maradunk magunkra teljesen,
ott próbálunk hajózni új vízen,
kezdünk új, bátrabb evezőcsapást...
s ott látjuk meg, hogy másként nem lehet,
először mindent úgy teszünk, amint
tőletek láttuk, ifjú "öregek"
ti, általunk százszor megtagadottak,
"ősök"...
szülők,
s fáradt tanáraink.

Horváth-Varga Sándor: Amit az élettől akarok

Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet
Megetetni az összes éhezőt
Virággal ültetni be tar mezőt
És meglocsolni a sivatagot
Ez - mit az élettől akarok

Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémisztő a rengeteg
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez - mit az élettől akarok

Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort
Mert tapasztalás tanít jövőt
És erős oltalmazhat serdülőt
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez - mit az élettől akarok

A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e
Csak adni, magadból őszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez - mit az élettől akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek
Legyen hit, megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez - mit az élettől akarok

Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.

Óh, ifjui, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Június van s nagyon magam vagyok
S kisértenek élt éltem árnyai
S az elbocsátó iskola-padok.

S én, vén diák, szívem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.