Zelk Zoltán: Hóvirág

Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.

Ám télutón egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Donászy Magda: Hóvirág
- Hóvirágom, virágom,
mi újság a világon?
- Véget ért a hosszú tél,
simogat az enyhe szél,
melegebben süt a nap
újra szalad a patak.
Hallottam a cinegék
kikeleti énekét,
tavasz jár a határon.
- Ó, be szép ez virágom!

Zelk Zoltán: Ibolya
Ibolya, ibolya
virítsz már a réten,
gyönyörködsz este a
víg tücsökzenében.

Tücsökzene ringat
este elalvásra,
hajnalban megfürdesz
az ég harmatába`.

Napfény az ebéded,
szellők simogatnak:
így élsz vidáman,
hírnöke tavasznak.

Csanádi Imre: Tavasz-ébresztő
Ébredj új tavasz,
jégtörő, sugaras,
gallyat lombosító,
rügyet rojtosító,
mindenféle madarakat
víg versre tanító!

Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák

"Jó reggelt, Nap, ég,
hegyek,aludtunk egy éven át..
"Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.

"Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!"
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.

"Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?"

"Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..."
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.

Vidor Miklós: Tavaszvárók

A fázó széncinkék között
egy csöpp kéksapkás is akadt,
apróbb, fürgébb a többinél,
ki csipegette a vajat:
ablakomban az a falat volt
a reggeli csalogató,
mert odakünn dérlepte fákra
szitált a márciusi hó.

Elsőnek a csöpp cinke jött,
meg nem előzte senki más.
Az üvegen túl leste már,
fölébredt-e az óriás,
ki itt lakik,s elébük rakja,
ami néki csak egy falat.
A kéksapkás vitte a hírt, és
gyűltek rajban a madarak.

Csipegették egymás elől,
olykor össze is kapva rajt,
mert önző lesz, vad és cudar,
akit a tél ínsége hajt.
Akadt szemfülesebb, mulyább, de
a legkisebbik - az enyém! -
úgy ugrált a sok közt, hogy mindig
kibújjon a boly közepén.

Érte szurkoltam messziről,
kívántam, jusson néki több:
ahogy a hírnöknek kijár
tucatnyi csőrtátó között.
Ügyes volt! Megfigyeltem olykor:
míg ketten egymást tépkedik,
jó pillanatban ott terem,
s ő a nevető harmadik.

S ma reggel - dől még kint a hó,
szelektől didereg a kert -
a búcsúfalatot teszem ki:
cinkék, az én időm kitelt!
Nem sikerült együtt kivárnunk,
késik még a tavaszi nap.
Holnap reggel, ha ideszálltok,
csak az üres párkány fogad.

Eltűnt, sehol az óriás.
Kis, kéksapkás hírnök, te tán
jobban tudod: egy hét-e, kettő,
s már be sem kémlelsz ablakán!
Fölragyog a világ, a fákon
kipattognak mind a rügyek,
cinkeszó csattan a sövényen,
választ rá rigó füttyöget.

Dal fogadja itt a tavaszt,
kitáruló, kék szárny az ég,
trillázva, küllős napsugárba
ezernyi hang kiáltja szét,
hogy sosem halnak ki a cinkék,
sem egy-egy óriás barát,
hogy segítsen néktek kivárni
a fényt, a fényt, mely visszaszállt!