Kosztolányi Dezső

ESTE, ESTE...


Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.

Jó ilyenkor este már,

mikor az izzó nap leszáll

s a csillag csillog csak nekem.

Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,

mit rég meguntam s amit szeretnék,

messziről nézem és nyugodtan,

ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehűl,

a szív is békés lesz belül.

Öröm, kétség oly messzi cseng

és jól esik az esti csend.

Jó így még egyszer szem lehunyva

mindent végiggondolni újra,

a lélek könnyű, mint a pára

s csend van. Elalszunk nemsokára.

Közeleg az este a Nap lassan nyugodni tér,

az emberek lelkében már csak a csend zenél.

Fáradt puha fénnyel búcsúzik el mára,

helyet ad az éjnek és az Ő titkának.

Csillagok ragyognak ezüstös fénnyel,

tündököl az égbolt olyan mint az ékszer.

Nyugalom árad, az emberszívekbe

szeretet és álom költözik sietve.

Aludjál Te is, álmodjál szépet ,

őrizd a szívedben

ezt a ritka kincset!

És rád mosolyog egy csillag,
örül neked, hogy itt vagy!
Szíved ajtaján, dörömböl,
meríts te is az erőmből!
Gondtalan most csak így lehetsz,
tiéd minden amit szeretsz!
Minden egyes napunk, csak egyszeri csoda,
használd ki minden percét
többé el nem érheted soha!
Becsüld meg napjaid,
nyisd ki bezárt ajtaid,
engedj be minden érzést,
érezd a pillanatnyi féltést.