Tegnap tele volt a Hold!
Mi az, mivel tele volt?
Vízzel öntötték tele?
Sokkal több lett a leve?
Á, ennyi volt eleve!

Vagy kis szíve tele lett,
mert most végre szeretett?
Eddig csupán sóvárgott,
kívánta a világot,
vagy egy cseppnyi virágot?

Üres mitől lehetett?
Egy hónapig nem evett?
Szépen lassan lefogyott,
külseje is megkopott,
mert Naptól fényt nem lopott!

Aztán hízni kezdett Ő,
szép orcája egyre nő,
amíg ilyen kerek lett,
s fenn az égen kereklett,
jó, hogy meg nem feneklett!

Tudom mi a Hold baja,
ő a napfény tolvaja!
Más fényével kérkedik,
de csak este érkezik.
Csak éjszaka létezik?

Á, nem, van ő nappal is,
útja égen körbe visz.
Így szalad a Nap után,
fényt szerezni meg bután,
abból elég nem jut ám!

Van, hogy fényért eleped,
mégsem talál eleget,
a hátára sose jut,
ezért azt nem láthatjuk!
Megmutatja? – Várhatjuk!

A Hold fogy, majd megtelik,
láthatjuk is reggelig!
Néha kereken ragyog,
csodálják a csillagok,
akik amúgy kis Napok.

Éjjel a Hold lépeget,
uralja a kék eget.
Lopott fényét szórja szét,
megcsodáljuk: – Ó, de szép!
Ezért játssza az eszét?

Ám sosem ad meleget,
vagy ha ad, nem eleget!
Hidegek az éjszakák,
a Hold megjátssza magát,
lopott fényét szórva ránk.

Néha jól jön ez a fény,
ha éjjel sétálok én,
elkísér az utamon.
Elkerül az unalom,
árnyékomat mutatom.

Ha a Hold mögöttem száll,
árnyékom előttem jár,
így nem vagyok egyedül,
elém árnyékom vetül,
s szórakozunk remekül.

Ám ha felhős fenn az ég,
a játéknak vége rég,
nem látom a Holdamat,
merre kószál, hol szalad?
Árnyékom is elmarad.

Rájöttem, a Hold tükör.
Nap fényétől tündököl.
Ha ügyesen trükközik,
Nap fényébe ütközik,
csodás napfényt tükrözik.

Nem haragszom rád te Hold,
saját fényed sose volt.
Lopott fényed ránk adod,
elűzve a bánatot,
örülünk is, láthatod!

Folyton elfogysz, s újra telsz,
mikor, mennyi fényre lelsz,
annyit szórsz ránk éjszaka,
ez a szíved szép szava,
a ránk hulló fény java.

Tegnap este tele volt,
Nap fényével fenn a Hold!
Kerek arccal nézett rám,
beragyogva éjszakám,
s holnap is eljön talán!

ARANYOSI ERVIN