JAKAB ÖDÖN: A MI HARANGJAINK

Szegény az én falum, hol a bölcsőm rengett,
Nem igen találni annál szegényebbet,
De ha egyebekben el is van maradva:
Van is olyan két öreg gyönyörű harangja,
Hogy azt már akárhol
Megirigyelhetnék az én falucskámtól!

A ki még az én kis falumba' nem lakott,
Nem is tudja, hogy mik a szent vasárnapok!
Hiszen a vasárnap kedves másfelé is,
De nem olyan színes, nem olyan kedves mégis
Hiányzik hozzája
A mi két harangunk édes muzsikája.

Azok a harangok mihelyt megszólalnak,
Vége van ott minden hétköznapi bajnak,
Megszépül a falu nyüzsgő, tarka néptől,
Virít a sok lánytól, bokrétás legénytől,
S az utczáin végig
Rezeda-illatok fuvallata érzik.

Hát még aztán, mikor temetés van nálunk,
Azt tegyék meg másutt, a mit mi csinálunk!
Ha már a halottat sírnak kell adni:
Adják úgy a sírnak, a hogy adjuk azt mi,
Olyan harangszóval,
Olyan édes-bússal, lágyan altatóval!

Oh az a két harang minden ott a népnek:
Éltető gyámola sok közös érzésnek,
Csüggedésben remény, vigasz a bánatban,
Riasztó hírnök, ha vész közelg váratlan;
Hogyne szeretnék hát
Ajó Istennek ez áldott ajándékát!

Míg boldog gyermekkor mosolygott felettem,
Azt a két harangot én is beh szerettem!
Lágy zengésükön beh sokszor merengék el,
Beh sokat hintáztam karjuk kötelével.
Vagy néztem a távol
Kéklő hegyeket a torony ablakából!

S bár tőlük az élet immár rég elhajtott,
Régi szeretettel csüngök most is rajtok,
Most is csak azt vallom, most is úgy találom:
Több olyan két harang nincsen a világon,
Lehetnek nagyobbak,
De olyan szép hangjuk nem lehet azoknak!

Mehetek én a föld bármely szegletére,
Messze tartományok idegen helyére,
Nagy tengerek, bérczek zárhatják el tőlem
Az én kis falumat, az én szülőföldem:
Mégis minden ponton
Mindig hallom, mikor harangoznak otthon!

Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba. (...)

Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik,

hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre,

hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt,

és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között.

De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa,

és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes,

hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az.

Megismeri az épület minden zegét-zugát.

Megtanulja, hogyan lehet elkerülni,

hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van.

Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik,

és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon.

Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.

Fredrik Backman

Van az a pillanat az életben, amikor rájössz, hogy a ház, amiben felnőttél,

már nem az otthonod, és még ha van hova lerakni a cuccaidat,

az otthon érzése hirtelen megszűnik. (...)

Nem fogod érezni ezt az érzést, amíg nem hozol létre magadnak

egy otthont a saját gyerekeidnek, a családnak, amit te hozol létre. (...)

Talán ez az, ami egy család valójában:

egy csomó ember, akinek ugyanaz a képzeletbeli hely hiányzik.

A régi környék c. film

A szülőváros (...) nem templomtorony és nem tér szökőkúttal,

s virágzó kereskedelem és ipar; a szülőváros egy kapualj,

ahol először gondoltál valamire, pad, amelyen ültél

és nem értettél valamit, pillanat a folyóvíz alatt,

mikor valamilyen régi létezés emlékébe szédültél vissza;

simára csiszolt kavics, melyet megtalálsz a régi asztalfiókban,

s már nem tudod, mit akartál vele;

a hittantanár kalapja, melyen barna folt éktelenkedett,

szorongás egy történelem óra előtt, különös játékok,

melyeket senki nem ért, és következményeiről álmodsz egy életen át,

tárgy egy ember kezében, hang, amit éjjel hallasz a nyitott ablakon át

és nem tudod elfelejteni.

Márai Sándor