Meggyőződésem, hogy valójában boldognak kellene lennünk,

hiszen annyi csodálatos dolog van a világon:

fák, madarak, virágok, emberi arcok.

Nincs köztük két egyforma,

ráadásul mindegyik szüntelenül változik.

Hogy is unatkozhatnánk?

Nem volt még két egyforma naplemente a világon.

Vagy nézzük meg társaink arcát: mind különböző.

Mindenkinek megvan a maga szépsége.

Leo Buscaglia

„Zöld levelekből, lágy mohából,
puha füvekből fészket raktam,
kibéleltem könnyű szelekkel,
körülvettem kéklő magassal”

(Pilinszky János)

„Megesik velem, hogy úgy látom:

a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül

mégiscsak az a szép madár,

amely fönt lebeg szabadon a magasban.

Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál,

szárnyán piros szemekkel

vagy a felhők között áttörő esti napsugárnál,

amikor csillog, de a fény nem vakít,

és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik.

  Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá.”

(Hermann Hesse)

Volt egyszer egy madár.

Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő,

színes tollakkal áldotta meg a sors.

Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen,

boldoggá teszi azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett.

A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár

egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni?

És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki.

Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé,

és másnap megjelent, ahogy szokott,

de beleesett a csapdába, és fogoly lett.

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte.

Mivel a madár nem repülhetett,

nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt,

elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult.

Egyik nap elpusztult a madár.

A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt.

De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra,

amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.

  A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét,

és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

"Miért jöttél?" - kérdezte a halált.

"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál.

"Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön

és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna

és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged,

hogy újra találkozhass vele.”

(Paulo Coelho)