„Zöld levelekből, lágy mohából,
puha füvekből fészket raktam,
kibéleltem könnyű szelekkel,
körülvettem kéklő magassal”

(Pilinszky János)

„Megesik velem, hogy úgy látom:

a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül mégiscsak

az a szép madár, amely fönt lebeg szabadon a magasban.

Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál,

szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő

esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít,

és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. (...)

Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá.”

(Hermann Hesse)

„S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel,

s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között,

a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed,

mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden,

és napról napra jobban belefáradsz,

s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább:

egy este szökj le titokban a tóhoz. (...)

Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz:

olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt.

A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod,

akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas:

minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...)

Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz,

akkor és egyszeribe látni fogod

a madarak táncát bent a tocsogóban.

És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább,

folytatja ott, ahol én abbahagytam.

És akkor a csöndes estén, Te elfelejted,

egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.”

(Wass Albert)

„Volt egyszer egy madár.

Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő,

színes tollakkal áldotta meg a sors.

Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen,

boldoggá teszi azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett.

A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd

távolabbi hegyeket is meg akar ismerni?

És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki.

Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent,

ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett.

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...)

Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni

a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette

tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...)

Egyik nap elpusztult a madár.

A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt.

De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra,

amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...)

A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét,

és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

"Miért jöttél?" - kérdezte a halált.

"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál

. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön

és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna

és csodáltad volna, most viszont

még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele.”

(Paulo Coelho)

„A madár a maga szépségében minden élő közül

a legmagasabb rendű esztétikum kifejezője (...),

a legbecsesebb szellemi értékek művészi jelképe.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy egy madárraj

összehasonlíthatatlanul nagyobb élményt nyújt,

mint egy magányos madár.”
(William Henry Hudson)

„A szabad madár a világ leghűségesebb teremtménye.”

(Edward Stachura)