Móra Ferenc: A kíváncsi hóember

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.  

- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -,

azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.  

Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.  

- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -,

jó ám a vetésnek a puha hó.

Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.  

A falu már rég elcsendesedett, mire a felhők odaértek föléje.  

- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek.

- Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.  

Voltak kíváncsi hópelyhek is.

Messze az ég alján nagy világosság látszott.

Ott a város lámpái világítottak,

s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.  

- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket -

mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek.

- Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.  

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé,

s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre.

Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.  

De mire kireggeledett, akkora a hópelyheknek beesteledett.

Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal

. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.  

Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után.

Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek!  

Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.