Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tűnő nyári fényből,
a lelkem borzadva fél a közelgő
tél zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém, mint
bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végső úton
a nagy bukásoktól megóvja.

Román Antal

Ősz

A nyár emlékét idézi még a gyengélkedő napsugár,
De érezzük már, minden szép nap lassan-lassan tovaszáll.
Ritkulnak a fák lombjai, avar lepi be a tájat,
A lemenő Nap vörös fénye elnyújtózva ásít párat.

Elmúlik minden, mi szép volt, búcsút intve e világnak,
Lehullik a levelekkel minden öröm, s minden bánat.
Helyükön csak sivár ágak hirdetnek egy szebb világot,
Egy életteli, nyüzsgő létet, mit szem eddig csak ott látott.

Hűvös szellő suhan végig, borzolja az emlékeket,
Felkap néhány falevelet, s egy másik helyre teszi őket.
Minden perc és minden óra így kerül le egyre mélyebb
Rétegébe emléküknek, s így lesz minden emlék még szebb.

Mert az idő elfeledtet minden rosszat, mi csak érhet,
S ha visszanézünk majd a nyárra, nem látunk mást, csakis szépet!
És bár tudjuk, előttünk van még egy hosszú, hideg tél is,
S hó és jég fed minden szépet, minden jót, de tudjuk mégis,

Eljő majd a tavasz fénye, s életet lehel a tájba,
Felolvad a jég s a hó, gyógyírt adva szomjúságra,
Új levele nő a fáknak, langyos szellő suhan csendben,
Simogatva viszi a hírt: új világ van születőben.

Minden szép, mi elmúlt ősszel, s hullott levélként a földre,
Minden jó, mit eltemettünk mélységesen emlékünkbe,
Minden rossz, mi megfakulva lapul lent az avar mélyén,
Minden jég, és minden hó, mi elolvadt, s immár víz lévén

Táplálja az új világot, erőt ad a folytatáshoz,
A dermedt tájra új életet, új reményt és megváltást hoz,
Hogy bátran nézzünk elébe a tavasznak s egy újabb nyárnak,
S ne sajnáld, hogy ismét ősz lesz, része ez a körforgásnak.

Kányádi Sándor: Jön az ősz

Jön immár az ismerős
Szél lábú deres ősz.
Sepreget, kotorász,
Meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,
Krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
S harapja, kurtítja a hosszú napokat.

Dombok hátán fut a szél

Dombok hátán fut a szél,
s fut a szél nyomán a
lombja után szaladó
tarkabarka nyárfa,

nyújtogatja a nyakát,
s hátratekint néha,
azt nézi, hogy megvan-e
vajon az árnyéka.

Fut a nyárfa, fut a szél;
fut az erdő: sárga
köpönyeget kanyarít
futtában magára

Pipál a hegy

Pipál a hegy, s a hegy alatt
pipál a kémény.
Üresen tátong, nem ül a
gólya a fészkén.

Csupán a varjak csapata
portyázgat erre-arra.
Néma a kert, elcsörrögött
belőle a szarka.

A verebek még gondtalan
bukfenceznek a porban.
Süt még a nap, de melege,
a melege már hol van

Vénasszonyok nyara

Ül az őszi napon
három kis anyóka,
fonogatnak, pereg
szaporán a rokka.

Öreg ujjbegyük közt
nem is kenderszálak,
fonallá a napnak
sugarai válnak.

S lemenőben a Nap
azért ragyog vissza
finom fonalukat
nehogy elszakítsa.

Napszállta, napnyugta

Napszállatja, napnyugta:
vörös az ég alja;
poros a nap kalapja,
karimája kajla.

Egyedül a dombtetőn,
sírdogál egy nyírfa,
leveleit reszketőn
magához szorítja.

Szél lesz holnap, hideg szél:
szomorú az erdő;
bánatában megvénül
mire a hold feljő.

Kányádi Sándor: Kopár fa

Kopár a fa
a ház előtt.
Eső veri
a háztetőt.

Szél verdesi
az ablakot.
Csak néha látsz
egy kis napot.

Az is halovány
és öreg,
orrán felhőből
szemüveg.

Alacsony égen
hajladoz,
alig van ébren:
szunnyadoz.

El-elbóbiskol
az öreg,
és olyankor
a szemüveg

lecsúszik - nézd:
a tó jege,
az alvó nap
szemüvege.

Tisztás szélén mogyoró

Tisztás szélén mogyoró,
mogyoróbokor;
kalapomban kikerics,
kikerics-csokor.

Lemenőben van a nap,
lemenőben már;
le is ment, már valahol
túl a hegyen jár.

Elvitte a nyarat is
magával a nap:
őszi szellő szekerén
jön az alkonyat.

Megborzong a mogyoró,
mogyoróbokor;
kalapomban kókad a
kikerics-csokor.

Szarvas bődül a tetőn,
megremeg a völgy;
ijedtében makkot ejt
mellettem a tölgy.

Fogom hát a botomat
és leballagok
szembe vélem jön a hold
és a csillagok.

SZABÓ LŐRINC: ŐSZI ÉJSZAKA

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –
Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!

Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –
Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.

Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel
még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára
megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!

Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

 Juhász Gyula: Szeptember aranya

Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.

Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem.
Elmúlt. Most eldalolom majd
Szeptember éjjeleken.

Mert ez az én sorom, üdvöm,
Tűnőben szép nyaram,
Mikor a holdon, a szőkén
Szeptember aranya van.

Gárdonyi Géza: Szeptember

Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az ősz bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:
elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!

így változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,
De pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...

 Radnóti Miklós: A mécsvirág kinyílik

A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó:
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre Írta
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten,
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.