A földieper (szamóca) igen értékes gyümölcs.

Élőhely szempontjából nem túl válogatós,

megterem a tengerparton, az erőben vagy akár a hegytetőn is.

A földiepret először Cato római szenátor említette írásaiban.

Az elpusztult Pompei mozaikjaiban fellelhető a földieper kópé,

  Sokáig úgy gondolták, hogy csak a növény leveleit érdemes

gyógyteákban használni, a gyümölcsöt egyáltalán nem fogyasztották.

A 12. században Hildegar von Binger apácarendfőnök-nő,

úgy rendelkezett, hogy a földieper alkalmatlan az emberi fogyasztásra,

mivel a gyümölcs túl közel nő a földhöz, és attól kell tartani,

hogy kígyók és békák szennyezik be.

Mindez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ekkoriban a földieper

egyáltalán nem volt népszerű.

Az első vázlatrajzot csupán 1484-ben készítették a növényről.

Charles Linné, a híres botanikus volt az,

aki eloszlatva a félelmeket, újra

az ehető gyümölcsök közé sorolta az epret:

ennek bizonyítására saját maga is bőségesen fogyasztotta.

Mindezek ellenére a földieper csak az 1800-as években jelent meg

az európai piacokon, mint portéka, de akkor sem,

mint termesztett, hanem mint vadon gyűjtött gyümölcs.

Az európai arisztokrácia hamar megkedvelte,

és saját kertjeikben számos helyen telepítettek töveket.

Nagy hatással volt az Észak-Amerikában vadon termő szamóca

a gyümölcsnépszerűsítésében, mivel az ottani fajták

nagyobb, szebb és ízletesebb termést adtak.

Ezen kívül Chiléből és Peruból is kerültek a kereskedelembe fajták.

A növénynemesítők számára mindez elegendő volt ahhoz,

hogy a legjobb földieper fajtákat állítsák elő.

Hazánkban a földieper igazi szezon gyümölcs.

Bár szinte egész évben beszerezhető,

de a zölden leszedett, távolról szállított, valamint

a melegházban nevelt földieper sem zamatában,

sem élettani hatásaiban meg sem közelíti a szabad földön,

éretten leszedett gyümölcsökét,

melyek bővelkednek vitaminokban,

ásványi anyagokban és nyomelemekben.