Tavaszi eső1.

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart,
hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.
Jó néha sötétben a Holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot idézni,
jó néha fázni, a semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni,
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni, ha fáj, remegni, ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.
Bárcsak én lehetnék az eső,
úgy talán összeérhetne a szívünk,
ahogyan az esőben összeér
az egymástól örökre elválasztott föld és ég.
Néha a fény annyira elkápráztat, hogy nem látunk mást.
Máskor sötét felhők takarnak be minket,
és úgy tűnik, az ég sosem tisztul ki.
De ha megcsillan egy napsugár a szakadó esőben,
létrehozhat egy keserédes szivárványt.
Jól vigyázz!
Pont, mikor azt hinnéd, hogy már a naplemente felé vetted az irányt,
beléd csaphat a villám!

Akárhányszor meghal egy ember, az univerzum egy része elpusztul.
Mindaz, amit ez az ember érzett, átélt, megcsodált,
eltűnik vele együtt, valahogy úgy, mint a könnyek az esőben.
Rossz idő van. Előfordul.
Minden virág esőben nő a leggyorsabban.
Az emberek dalokat írnak arról, hogy "énekelnek az esőben",
de a valóságban, amikor bőrig áznak, akkor csak siránkoznak.
Szeretek esőben sétálni, mert olyankor senki sem látja, hogy sírok.
A virágok elhervadnak, és elvesztik szépségüket,
ahogy én is a semmibe tükröződöm, elveszve a heves esőben.

Másképp ír az ember éjszaka, másképp nappal,
máshogy esőben és máshogy, ha süt a nap -
és máshogy, ha egy szöveget rögtön idegen nyelvre fordítanak.
Időnként ahelyett, hogy feltennénk a kapucnit,
és kinyitnánk az ernyőnket,
nehogy egyetlen kósza esőcsepp is érintse a testünket,
nem vágyunk-e arra, hogy széttárjuk a karunkat,
hátravessük a fejünket, és énekeljünk az esőben?
Öt fiatalok közti beszélgetést hallottam a napokban.
Mindegyik az unásig ismert közéleti témákról szólt.
Innen üzenem a harminc alattiaknak:
inkább futkározzanak pucéran a szűnni nem akaró esőben,
maradjanak az ágyban két hétig, írjanak ódákat egymásnak,
találgassák, melyik felhő mit ábrázol,
mintsem a fölöttük járó generációk idült marhaságait hallgassák szüntelen.
Gyerekként még tudtuk, hogy semmi sem jobb annál,
mint a sárba toccsanni, a hullámok közé csobbanni
vagy bőrig ázni az esőben.
Ezekben a pillanatokban voltunk -
és még mindig, felnőttként is lehetünk -
valódi, legjobb, legboldogabb és legbátrabb önmagunk.















