Mit ablakom körülfog vén kerettel,
Megfrissül most az únt, szomorú táj,
Víg napsugár pingál aranyecsettel
Az ócska képen és restaurál:
A régi mester megkopott művét
Ragyogni szítja most az új lazúr,
E vén világba zárt örök szívét
Feldobogtatja nékem most az Úr.

E ócska házon a rőt téglakémény
Most ég felé bíbor kedvvel feszül,
Az égbe szökken víg erotikával
S az édes levegőbe idvezűl.
A lanka dombok telt, kerek vonalja
Kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra,
Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva,
Most szívja kebleit tán duzzadóra.

Jó volna a mezőkre futni mostan,
Ugye, szívem, bánat beteg bolondja?
Torkomból, melyből vér hördült pirosan,
Hurrák skárlát szökőkútja bugyogna.
Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:
E két karon, mely az égbe ível,
E két feszülő, lüktető csatornán
A boldog magasságba folyni fel!

Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek,
Sötét lett szobám, csönd, alkonyi ború,
Szívem körül zsebórám hallom: tünődve perceg,
Vagy tán szívembe bent a bú, a régi szú?
Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan,
Hát ma se sikerültél: szent életöröm?
Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam
S tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.

Tóth árpád

Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sült-tökök.

A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égre-néz.

S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevés beszédű lettem
s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rám tekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.

Radnóti Miklós

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban

Farkas árpád

Téli estén szívemben kigyúlt a fény,
a legszebb emlékét ma is őrzöm én.
Odakint nagy pelyhekben hull a hó,
kristályosan, fagyosan csillogó.

Fiókom rejtekén, oly drága kincs,
rongybaba, mit gyermekként kaptam rég.
Lehunyom szemem, ölembe veszem,
puha testét magamhoz ölelem.

Lelkem öröm, melegség járja át,
akitől kaptam, ő már messze jár.
Képzeletem madárszárnyon száll,
átölel a múlt, már semmi nem fáj.

Kinézek az ablakon
minden hófehér
egy ázott rigó bukdácsol
a hó tetején,
csőrét tátja, hangja halk,
fájó minden mozdulat.
Erőtlen szárnyát
emelni akarja
repülne szállna
fel a magasba.
Felnéz az ég felé:
tán párja...
érkezését várja.
Oly elesett
megsajnálom
féltve tenyerembe zárom,
kicsi szíve lüktet
egyre lassuló ütemet...
ölelem szorítom
a fény felé fordítom,
Nap sugara simogatja
fényével cirógatja.
Éltető melege erőt ad
és a rigó szárnyra kap.
Boldogan hasítja az eget
trillázó éneke hálát rebeg.