Kányádi Sándor: Fenyőmese

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében.

Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messzire volt tőle,

hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait.

Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott.

Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem.

Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok lett volna.

    Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban.

Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj

bújta meg az árnyékát, a nagy melegben.

Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani.

Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből,

a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.

    Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha.

Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája.

Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé,

amerre a kirándulók alóla elvonultak.

S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.
    – Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék –

sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.

    A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra,

amerre a kirándulóknak nyoma veszett.
    Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.

    Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők.

A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult.

A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták

. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt.

Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél.

Tőle jöhetett is, mehetett is.

    De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik.

Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt.

Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva,

és minden megmaradt tobozába mintha egy-egy csillag költözött volna.

    Azóta is ott áll az iskola udvarán.

Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták.

Lomb helyett szárnya nőtt.
    Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.