Fjodor Tyutcsev

Téli erdő

Tél-boszorkány bonthatatlan

bűbájában, mint mese,

dér-palástban, néma fagyban

áll a fenyves mozdulatlan

csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve

tűri, szinte álmai

gyönyörétől megigézve,

hogy a hónak már egész be-

fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről

a ferde nap rácikáz,

meg se rezdül - mint ijesztő

üvegtűzvész, gyúl az erdő:

káprázatos fényvarázs!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Sárközi györgy:
...... ..............A hó balladája

Fehér volt, mikor leesett
S lőn szutykos barnaszín,
Lágy volt és most dermedten áll
Az utcák partjain -
Mint a földre dőlő tejút,
Szikrázva szállt a hó
S most oszló testét temetik
A hólapátolók.

Sötét csapat gázolja a
Derengő éjszakát,
Vállukról csengve hull alá
A csákány és lapát,
Az égből érkezett szüzet,
A szép holdfénygolyót
Dühödt csákánnyal tördelik
A hólapátolók.

Fáj a vad munka nékik is,
A szitok füstölög,
Szapulják, mi kenyeret ad,
A csikorgó időt,
Talpuk alatt jeges a föld,
Az éj arcukba lóg,
Így ássák-bontják a havat
A hólapátolók.

Ássák és bontják azt, ami
Könnyű volt, mint a hab, -
Most vörösbélű taligák
Viszik a tört havat
Oda, hol zordan megnyílik
A csatornatorok
És beléhányják terhüket
A hólapátolók.

Szél ásít a hegyek mögül,
A lámpák inganak -
Kortyogva, feketén csorog
A nyirkos föld alatt
Mi vidáman s ártatlanul
Az égből jött, holott
Tudta sorsát: sírba lökik
A hólapátolók.

Tóth Arpád:
...... .......Téli verőfény


Mit ablakom körülfog vén kerettel,
Megfrissül most az únt, szomorú táj,
Víg napsugár pingál aranyecsettel
Az ócska képen és restaurál:
A régi mester megkopott művét
Ragyogni szítja most az új lazúr,
E vén világba zárt örök szívét
Feldobogtatja nékem most az Úr.

E ócska házon a rőt téglakémény
Most ég felé bíbor kedvvel feszül,
Az égbe szökken víg erotikával
S az édes levegőbe idvezűl.
A lanka dombok telt, kerek vonalja
Kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra,
Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva,
Most szívja kebleit tán duzzadóra.

Jó volna a mezőkre futni mostan,
Ugye, szívem, bánat beteg bolondja?
Torkomból, melyből vér hördült pirosan,
Hurrák skárlát szökőkútja bugyogna.
Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:
E két karon, mely az égbe ível,
E két feszülő, lüktető csatornán
A boldog magasságba folyni fel!

Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek,
Sötét lett szobám, csönd, alkonyi ború,
Szívem körül zsebórám hallom: tünődve perceg,
Vagy tán szívembe bent a bú, a régi szú?
Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan,
Hát ma se sikerültél: szent életöröm?
Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam
S tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.

Radnóti Miklós
...... .........TÉLI NAPSÜTÉS


Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sült-tökök.

A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égre-néz.

S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevés beszédű lettem
s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rám tekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.