Magyarországon az édességkészítés több százéves múltra tekint vissza.

Az államalapítás után, a királyi, főúri udvarokban dolgozó,

szolgasorban élő szakácsok egy része szakosodott édes étkek készítésére.

Legelőször a mézeskalácsosok különültek el a többi szakmától.

Az Árpád-házi királyok idején a mézeskalácsosok voltak

az egyetlen édességkészítők,

akik mesterségüket foglalkozásszerűen űzték.

Mivel a méz volt az egyetlen édesítőszer ebben az időben,

a mézeskalácsosok azokon a királyi, főúri birtokokon dolgoztak,

ahol méhészkedéssel is foglalkoztak.

Később a mézeskalácsosok céheket is alapítottak,

ők jelentek meg először a piacon árutermelőként édességeikkel.

A II. Géza uralkodása alatt tömegével hazánkba vándorló

németalföldi kézművesek megjelenése hozzájárult

az édességkészítés fellendüléséhez.

Megjelentek az első fehér- és finomsütők,

akiket a sütőcukrászat őseinek tartunk.

A cukor megjelenése új utakat nyitott az édességkészítésben.

Korabeli gyógyszerészek nevéhez fűződik a drazsé és a cukorka létrejötte.

Kitalálták, hogy a kellemetlen ízű orvosságot cukormázzal vonják be,

illetve a növényi, gyógyhatású kivonatokat cukormasszához gyúrták.

Később ezeket a technológiát édességkészítésre is használták.

Az édességkészítők végezték a gyümölcskonzerválást is:

különféle gyümölcsöket raktak el mézben, szirupban, mustban, szeszben.

A liszt alapú édességek megjelenése a XV. századra tehető.

A bécsi olasz pékek mintájára a magyarországi sütők is elkezdenek

finom-, mandulás- és cukros süteményeket készíteni.