Virágokról szép versek

Robert Burns: Egy százszorszéphez
melyet a költő 1786 áprilisában kiszántott


Te kicsike piros virágszál,
bizony, rossz órában fakadtál,
hogy így ekém alá jutottál,
s kitéptelek:
most már hiába gyógyítgatnám
kis testedet.

Mitől most szárad meghajolt,
jaj, nem a hű pacsirta volt,
szép hajnali látogatód,
ki felfelé
lendült rólad, úgy csattogott
a nap felé.

Hogy fútt, harapott a hideg szél,
be zord is volt, amikor születtél,
s te mily vidáman tekingettél
ide-oda,
védte törékeny száradat még
a földanya.

Bezzeg, a büszke díszvirágok
fában, falban védőt találnak!
Neked nem jutott se rög se támasz,
se kődarab,
ott nősz a tarlón, meg se látnak,
olyan magad.

Be igénytelen öltözéked!
Szirmaiddal a napot nézed,
csak tartod szelíd fejecskédet,
és úgy figyelsz:
lám, most az ekevas kitépett,
sárban heversz.

E vég vár az ártatlan lányra,
az árva, falusi virágra,
ki tört szívvel marad magára,
ha rászedik,
aztán veti a sors a sárba,
mint téged itt.

A költőt is ez a vég várja:
zúg életének óceánja,
fülel a bölcs tanok szavára,
s nem jegyzi meg,
aztán orkán, hab sújt reája,
és elsüllyed.

E vég a szenvedőnek vége,
kit megrokkant kínja, reménye,
s eljut a romlás peremére,
ártatlanul,
aztán nem vágyik, csak az égbe,
s a mélybe hull.

Ki könnyet ontasz e virágra,
rád is e vég vár nemsokára,
a Pusztulás ekevasára
kerülsz hamar:
aztán rád omlik a barázda
és eltakar.

/Ford.:Szabó Magda/

 

Simon István: Mécsvirág

Szőlőhegyen
a kaszálón
bőven terem
a virágom.

Nem is virág
talán mégse,
inkább a fák
örökmécse.

Zöldfehéren
szemlehúnyva
olyan délben
mint egy urna.

Zárt födéllel
olyan ősi -
még az éjjel
hamvát őrzi.

Vagy mintha így
takargatná
lángját, amíg
süt a nap rá.

Bólog, alszik,
milyen kedves,
idehajlik
a kezemhez.

Darázs is dong,
száll körüle,
keresi, hogy
hol a füle.

Tán azt hiszi,
halványzöldre
mázolt kicsi
parasztbögre,

nappal szirma
a fedője,
csillag ihat
csak belőle.

Bartalis János: Hajh, rózsafa


Hajh, rózsafa.
Kis kertembe hova nőttél?
Hova nőttél? Hova lettél?
Hajh, rózsafa.


Hajh, rózsafa.
Be bús virág nőt az ágon.
Elszáradtál tövis-ágyon.
Hajh, rózsafa.

Hajh, rózsafa.
Nagyra nőttél, illatoztál.
Legényeknek szemet szúrtál.
Hajh, rózsafa.

Hajh, rózsafa.
Letört ágod hova hajtod?
Síró ágod hova hajtod?
Hajh, rózsafa.

Sárközi György: Őszirózsa

Szép voltál kinn a kertben
sokszirmú őszirózsa,
földedben megfogózva,
kényesen ringatózva,
büszkén és letöretlen.

Fejed borzongva, fázva
s illattal lebeg, de
színed a szem szerette,
s elmélázott felette,
hogy már az ősz csatáz a


lombszaggató szelekkel,
de te, mint hősi nyáron,
föltartod mindenáron
fejed a gyenge száron,
amíg le nem tör egyszer

egy kéz...S mostan letörve
haldokolsz a pohárban,
fonnyadtan és ziláltan,
mind sápadtabbra váltan
és szárad is már görbe,

mint egy piciny púposnak
gerince és zörögnek,
fakultan pöndörödnek
leveleid s letörnek
egy érintésre, poshadt

és bűzös a pohár víz,
amelyben állsz, a romlás
kikezdett, néma bomlás
pusztít, halk összeomlás
borzong föl koponyádig.

Jaj rózsa, rózsa, rózsa,
ne hullj le még, ne múlj ki,
romjaidból virulj ki,
gyilkos ősz, tavaszulj ki,
halálnak hírhozója!

 

Csukás István: Virágmondóka

Hérics,
hunyor,
iringó,
tavasz vizén elringó,
szellőt űző sarkantyú,
hó-ködmönön karmantyú,
sárga, kék, zöld villanás:
évszakok szemaforjele,
moccanatlan utazás.

Könnyű égnek nekivág,
éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?

Hömpölygő zöld folyamon,
málló talajon,
hasal a nyár ingó békatutajon.
Földi tömjén füstje száll,
csavarodik,
kavarodik,
mintha volna illatos szakáll.

Totyog,
lépked,
ide kipp,
oda kopp,
fehér libatopp.

Erdő mélyén szimatol
nehézszagú gólyaorr,
tudatáig nem hatol:
rajta kívül senki sincs
se közel, se távol,
hiába is szimatol.

Üröm,
pimpó,
rókasás,
kellemetlen útitárs,
üröm: keserű,
pimpó: tikkasztó,
rókasás: kezet-lábat elvágó.

Kapaszkodik pap palástba,
nadrágszárba,
szamár gubanc bundájába,
villog sárgán, rémesen,
a vajszínű ördögszem.
Bár nincs neki diplomája,
mégis nagy a tudománya,
ha itt fáj és ha ott fáj,
meggyógyít a varjúháj.

Lélegzik a tüdőfű,
közben mereng ő,
lélegzéshez legjobb a
hegyilevegő!

Kígyószisz felsziszeg:
ó gegek, ó vizek!
Kornistárnics recseg-ropog:
hol vannak a bombardonok?
Hallgat mélyen, mint a kuka
macskafarkú veronika.

Bokormélyi remete,
szól a pemete:
elsüllyed az új ladik,
ha nincs feneke!
Monilia,
imola,
a nap
estbe
fordula.

Vizenyős félelem,
őszi oroszlánfog,
megretten a nyúlárnyék,
didereg, vacog.
Az ég szürke lesz,
bizony szürke lesz,
s fehér lesz majd a rét.
Esengjünk erősen
újabb tavaszért.

 

Várnai Zseni: Rózsa

Rózsa vagyok, rózsa,
szerelem virága,
vadrózsából lettem
kertek rózsaszála,
sziromruhám, kelyhem
illatárját szórja,
de tüskés az ágam,
le ne téphess róla,
le ne téphess róla!

Rózsa ha nem volna,
talán nyár se volna,
pille nem csapongna,
madár se dalolna!

Égő piros rózsa,
rózsaszínű rózsa,
hófehér, halovány,
sárga tearózsa.
Ahányféle rózsa,
mind a világ szépe,
annyifélék vagyunk,
mint a világ népe,
mint a világ népe!

Rózsa ha nem volna,
talán nyár se volna,
pille nem csapongna,
madár se dalolna.

Várnai Zseni: Orgona


Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán ezért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és lebegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
Légy boldog te világ!

 

Pákolitz István: Babarózsa

Zöldcsütörtök hajnal óta
Bimbózik a gyöngyharmatos babarózsa.

Mielőtt a nap feljönne
Rózsababa-menyasszonyka lesz belőle.

Énfelőlem gondolkodik
Éjjel-nappal két karomba kívánkozik

A szívem tízezer éve
Alél áldó égi-földi szerelmében

Nem futhatok ő se szökhet
Rabja vagyok - és a foglyom mindörökre

Rózsababa virágozzál
Holtomiglan-holtodiglan csókolgassál

Kiss Dénes: Tulipiros

Tűzpiros
a tulipán.
Ám nem terem
tuli-fán.
Tűzparázsban
sem terem.
Színe tűz csak,
heve nem!

 

Simai Mihály: Anyám csevegő kertje

Anyám csevegő kertje
köszön rám reggelente...

Szól a sárga peremizs:
- Kérlek, törődj velem is!

Gyúl a piros tulipán:
- Mint a szívem, légy vidám!

Kéken nevet a csenkesz:
- Mosollyal megmelengess!

Súg a fehér madárhúr:
- Beszélj hozzám madárul.

Hahó- kiált a hérics -,
tavaszhírt hozok én is!

Kacsingatnak a hunyorok:
- Legyen virágos humorod!

Ordibál a szamárkenyér:
- De nagyra vagy, szamár legény!

Károgja a varjúháj:
- Ügyelj, nehogy pórul járj!

Tátika némán tátogat:
- Ugye, megőrzöd titkomat?

...Anyám csevegő kertje
beleszürkül az estbe.

Sötétben csak az estikék
illatozzák szeretetét.

 

Mátyás Ferenc: Vadvirágcsokor

A vadvirág megterem
úton, mezőn, réteken,
hegyek közt már, aki járt
érezhette illatát,
annyi szín, szag, forma vonz,
ha házadból kiosonsz -
járd be a szabad vadont,
hogy mivel vár, megtudod.

Hóvirág

Hagymaházából kibújva néz miránk,
fehér csokrát mutatva a hóvirág,
levelére, mintha hat lepke szállna,
korán fürdik fürtje a napsugárba,
hajolj hozzá, bemutatkozik máris
szép latin nevén: Galanthus nivalis.

Gólyahír

Jön a gólya, végre tavasz van,
béka retteg a mocsarakban,
tócsás gyepen még a hó virít,
s látod már a sárga gólyahírt,
beborítja a rétet, mezőt,
Galtha palustris - jegyezd meg őt!

Kankalin

Kurta tőn látod meg a kankalint,
mosolyából már meleg tavasz int,
hosszú száron virágzik pompázva,
öltözete haragos kénsárga,
méhek röpdösnek fel szirmairól,
latinul: Primula elatior.

Libapimpó

Ezüstös levélszárnyon lebegve
aranysárgán nevet a szemedbe
a libapimpó, nem tart a hőtől,
vidám kedvvel nyílik a mezőkön,
tudós nevét gágogja a liba,
szagos Potentilla anserina.

Kökörcsin

Karcsú termetével a kökörcsint
gusztálhatod, jelzi az örök csínt,
tündököl csipkés lila ruhában
a tavaszi rét nagy udvarában,
s ne csak népi nevén nevezd már, hisz
ismered: Pulsatilla vulgaris.

Zsálya

Mint az ég, azúrkék szép virága,
neve parasztosan hangzik: zsálya,
napimádó pogány, sok mézet ád,
ha megtetszik, kösd csokorba , ne szánd,
nyári virág, vázádban legyen dísz,
úri neve: Salvia prantensis.

Bojtorján

Bíborvörös ruhában s száz úton jár,
szellős szárnyán, ha kinyíl a bojtorján,
árkon-bokron át szalad a veszélybe,
állat szőrén, füvek hátán lesz vége -
bogáncs lehetett ő tán valamikor,
latin nevén úgy hívják: Lappa minor.

Pipacs

Mintha gyűrött párnádról ébrednél,
olyan a pártája a pipacsnak,
árokparton, búzában nevetgél,
s vérpirosan hull le, ha aratnak -
illata bódít, elaltat,
kelyhe, magja méreggel van tele:
Papaver rhoeas a latin neve.

Kikerics

Őszidőben nyílik a kikerics,
ha csokorba szeded, szappant keríts,
rózsaszín virága, szára mérgez,
otthonodban egy-két szál elég lesz -
szirma esőben, este nem virul,
Colchicum autumnale latinul.

Levendula

Kék színű virága kellemet ád,
könyvekbe is zárják jó illatát,
anyánk, ha szagolja, szíve dobban,
csöpp bokrát megleled a vadonban -
úgy él, mint az ibolya, szerényen:
Lavandula vera latin néven.

Thomas Hardy: Az utolsó krizantém

Miért csak most bontja ki még
Rezgő tollazatát?
A vörösbegy most sírja énekét,
S meghal minden virág.

E nap már minden levelet
És bimbót szólított,
Hogy virágokért többet nem tehet -
Mért nem akkor nyitott?

Lázas volt s mégse sietett
A sürgetés szerint,
Csak most, mikor levéltetemek
Hullanak, s a nedv nem kering?

Elkésett szépség, maga van,
A tündöklés oda.
Mi várja? didergeti zordonan
Az ősz vad vihara.

Vagy késlekedni volt oka,
Az ostoba remény,
Hogy ily gyöngéd-víg virághoz a
Tél sem lehet kemény?

- Úgy szólok, mintha szirmait
Ész hajtaná, pedig ez
Csak egy maszk a sok közül, amit
A Nagy Arc magára vesz.

/Ford.: Vas István/

Csokonai Vitéz Mihály: Egy rózsához


Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
Mint te, olyan rózsaszál:
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak
Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Citére,
Látta és irigykedett,
Hogy pirosló lába-vére
Képeden büszkélkedett.

Hófehér tekintetednek
hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák fehérednek
Tiszta téjhabok között.

Szűz mellyed fehér ölére
Ők is úgy mosolyognak,
Mint mikor rózsák tövére
Gyöngyvirágot raktanak. -

Rózsa vagy te, rózsa lészel,
Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra tészel,
Hogyha van tövisked is.

Rózsa, engedd, hadd heverjek
Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
Fészket én, rideg madár.
 

Ady Endre: Őszi, forró virág-halmon


Forró virág-halmon,
Déli Nap-özönben
Hallgatom, hallgatom
A virág-tereferét.

Röhögő pirosak,
Epés violásak,
Csillogó fehérek
Viszik harsányan a szót.

Filozófus kékek,
Haragos zöld mályvák,
Gunyoros vörösek
El-elszólják magukat.

Csak egy virág hallgat,
Szinte-szinte ölnyi,
Sárga, őszi rózsa,
Büszkén lógatja fejét.

Virág-gyötrelemnek,
Virág-gondolatnak
Átkos hordozója,
Bánatos, szép, nagy fejű.

 

Sértő Kálmán: Rozmaring


Rozmaring volt édesapám virága,
Nem is tudott mást hagyni fiára.

Én ugyan itt Pesten keveset látok,
Kövér rózsák a divatos virágok.

A rozmaring a kis faluk virága.
Nem virág, de akkor is virága.

Zöld bozontja inog, remeg a szélben,
Legényszívkulcs forró lányok kezében.

Rozmaringot visznek a kis templomba,
Szagolgatják, ráteszik a zsoltárra.

Lakodalomban a legény kalapja
Rozmaringos, pántlika is van rajta.

Elültetik temető avarába,
Megálltszívű rokonoknak sírjára.

A rozmaring nem magyaros, de magyar,
Illatos kis szomorúfűz, növénydal.

Növénysóhaj, növény-ének, imádság,
Szeretik, de még sincs benne vidámság.

Hajlik, mint az öregedő emberek,
Titkát későn értik meg a gyermekek.

Rozmaring volt édesapám virága,
Búval együtt ráhagyta a fiára.

 

Illyés Gyula: Napraforgók


Nap hasonmásai, Nap fiai,
nagy aranypillás napraforgók,
vége bókolni, körbe hajlani!
Lenyakazódtok.

Lényakazódtatok. Még jár a nap.
Fejeteket az őszi fénybe
most rakják száradni: a nagy
Atya elébe.

Nincs több hajlongás, forgás, bókolás.
Mindegyőtök egy nagy meredt szem.
Nézhettek föl már. Nincs vígasztalás.
Nincs felelet sem.

 

Zelk Zoltán: Hóvirág


Jó, hogy látlak hóvirág
Megkérdezem tőled
Mi hírt hoztál? Mit üzensz
erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán
vidd a hírt madárka
Útra kelt már a tavasz
itt lesz nemsokára.

 

Szép Ernő: Virágok

Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.

 

Gyökössy Endre: Virágok virága


Virágok virága,
Akácfa virága,
Nekem mindig kedves,
Nekem mindig drága.
Borulj friss-fehéren
Az egész világra!

Szórd be illatoddal!
A sok magyar házat,
Honnan az örömet
Elúzte a bánat,
Hol már a tűrésben
Fáradt az alázat.

Nevesd tele hittel
Szomorú szívünket,
Hadd érezzük újra,
Hogy az élet lüktet...
S boldog magyarokká
Gyógyíts meg bennünket!

 

Juhász Gyula: Erdélyi ibolyák


A kolozsvári kikelet szülötte
E pár szál gyöngéd, kora ibolya.
Szűz szirmukon
szelíden eltünődve
A magyar Mona Lisa mosolya.


Erdélyünk szent rögének ibolyái,
A fájó tájról méla üzenet,
Virágnyelven beszéltek, ó parányi,
De drága kincsek, hervadt kedvesek!


Kék szemetekben az erdélyi égnek
Régi derűje integet felém
És sötét szirmotokban érzem én


Az új fájdalmat. Míg vágyódva nézlek
Bús ibolyák, gyötör egy néma vád
És rátok hintem könnyem harmatát!

 

Zelk Zoltán: Csilingel a gyöngyvirág


Csilingel a kis gyöngyvirág.
fehér a ruhája
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin,a
szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik a
virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van.

Pósa Lajos: Labdarózsa


Labdázik az esti szellő,
Rózsa a labdája,
Szépen szól a fülemile,
Csattog a nótája.

Holdas estén száll az ének
Hegyen-völgyön átal...
Labdázik az esti szellő
A labdarózsával.

 

Guilleume Apollinaire: Virágszüret


Kedves, virágokat szedni jöttünk a kertbe,
Tudod, mennyi virág, hány tearózsa, mely
Hajad díszíti, hány szerelmes rózsa kelyhe
Pusztul nyaranta el?

Szél támad, szárukat vadul tépi-cibálja.
A rózsák szirma az utak sarába hull.
Ó kedves, szedd le mind, hisz álmaink virága
Holnapra megfakul.

És tedd vázába mind: az ajtókat bezárjuk,
S gyászolva holt napunk, bágyadt-kegyetlenül
Nézzük majd kínjukat, míg szerelmi haláluk
Lassan beteljesül.

Szép önzőm, lám, a kert kopár, díszét leszedték.
Elszállt a pilleraj, más virágok után,
S ezután a szomorú kertbe éjjeli lepkék
Látogatnak csupán.

S profán szobánk ölén a sok virág kiszenved.
Rózsáink szirmukat elejtik csendesen.
Ó sírj!...Minden virág, amely elhervad, egy-egy
Elhaló szerelem!

/Ford.: Rónay György/

 

Juhász Gyula: Vidéki napraforgó

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan,
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan.Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...