körüle zümmög,
donog a dongó.

Fű, virág, minden
áll mozdulatlan.
Izzad a lepke,
olyan meleg van.

„Borul, beborul,
Vigyázz, pillangó!
Bújjunk, bújjunk el” –
dongja a dongó.

Felhő az égen,
borul a napra.
Megáll a lepke
egy pillanatra.

Libbenne szárnya,
jaj, de már késő.
Dördül az ég, és
zuhog az eső.

Zuhog a zápor,
ázik a lepke.
Szorítja szárnyát
nagy dideregve.

Aztán a felhő
ahogyan támadt,
fordít a tájnak
hirtelen hátat.

Kisüt a nap, és
a kis pillangó
szárítja szárnyát,
s donog a dongó.

Kányádi Sándor

Tegnap éjjel fény csillant az ablakomon úgy biz’ ám,
Holdsugárral egy pillangó bebocsátást kért hozzám.
Odarepült arcom elé, halkan mert csak szólani,
Hallgasd meg a mesémet, mit neked fogok mondani.

Zöld hernyóként születtem én, eledelem falevél,
Ennyi gyerek, sóhajt anya, és mindegyik enni kér.
Rágcsáltuk a fenyőtüskét - nem lett tele pocakunk,
Odabújtunk mind anyához, s tudtuk holnap jól lakunk.

Jó sokáig éltünk később tölgyfaerdő közepén,
Száz testvérből menyasszony lett, százból pedig vőlegény.
Én maradtam egyedül csak, sírtam ezért eleget,
Alig ettem, alig ittam, fogytam is egy keveset.

Testvéreim, hogyha jöttek, megvonták a szárnyukat
Ebből se lesz most már semmi, felfalja a sáskahad,
Büszkék voltak önmagukra, nem néztek csak küllemet,
Szánakoztak rajtam, hogy jobb pillangónak tűnjenek.

Egyszer aztán, képzeljétek, boldogan ébreszt a nap,
Gyönyörű szárnyaim nőttek varázs-éjszaka alatt.
Piros szívek, kék csillagok, s mindez fehér alapon,
Egycsapásra eltűnt a bú s elmúlt az én bánatom.

Tó tündére aggatta rám álmomban a szárnyakat,
Fülembe meg az susogta, ne feledd az álmodat.
Szárnyaidat a lelkedről mintáztam én, kedvesem,
Élj boldogan s ne törődj a rossz lepkékkel sohasem.

Virágról virágra szállva élek most már boldogan,
Megtanultam, mi az élet, értsétek mindannyian.
Ha nem szeretnek, akiket te még sokáig szeretsz,
Ne feledd, hogy hernyó voltál, de még pillangó lehetsz.

Ha utálnak is, ne feledd, érsz annyit, mint bárki más,
Rossz kezdetből szinte mindig szép lesz majd a folytatás.
Vannak lepkék, kik hernyóként élik meg az életet,
Gyűlölködő torz lelkek ők s nem értik a lényeget.

Holdsugárral jött ő hozzám, a napfénnyel távozott,
Adta nekem ezt a komoly, s érdekes gondolatot.
Kicsikéim az a cél hát, mindig pillangók legyünk,

Hernyók élnek - túl sokan is - néha együtt mivelünk.

(Dorkó László)

Száz virág rebben, szél nem rezdül,
pillangók szárnya égre lendül.

Ezer reszkető lélek, ezer parányi csoda,
mind-mind lelked édes mosolya...

Megannyi vágyad és megannyi álmod,
ha elrepülnek egyszer, többé nem találod,

Csodáld röptüket,ha szabadon szállnak,
bizó szívedre mindig rád találnak.

Kezeden pihennek, szárnyuk rád ragyog,
mint földre szállt gyémánt csillagok.

Nyitott tenyered nyújtsd, ne öklödet,
a törékeny szárnyakat megsebezheted....

Élvezd te is boldog táncukat,mely önfeledt
mámor, édes kábulat.

Szabadon repülnek, lebegnek a szélben,
viharban elbújnak, nedves falevélen...

Napfényben táncolnak, gyémántként ragyognak,
......és álmodnak, örökké álmodnak.

Életedbe, ha kevés boldogságot találsz,
A vágyaidra, mint a pillangóra úgy vigyázz!!

Forrás: lelkemszirmai